Zsidó örökjáradék – meg is osztoztak, meg nem is

„A Mazsihisz mindenképp sikerrel őrizte meg tekintélyét – nem veszített arcot, hiszen a megállapodás azt mondja ki, hogy az örökjáradék felett továbbra is ők rendelkeznek, a pénz hozzájuk fut be, és abból ők adnak tovább a többieknek – konkrétan 150 milliót az EMIH-nek, 190 milliót az ortodoxiának, és ezt az összeget 2016-ig évente tíz százalékkal emelik, plusz az inflációs kulccsal is korrigálják. A Mazsihisz ezzel a 350 milliós veszteséggel továbbra is puhán ül, és ami ennél is fontosabb: egy szocialista kurzus visszatérése esetén joggal állíthatja, hogy továbbra is ő van birtokon belül, továbbra is ő képviseli egyedül a magyarországi zsidóságot, s ezt a pozíciót az első adandó alkalommal felhasználhatja arra, hogy visszaszerezze, amiről csak erőszak és kényszer hatására mondott le.

A nagy nyertesnek a Köves vezette EMIH tűnik, amely többet szeretett volna elérni 150 milliónál, de úgy látta jónak, hogy ezt az ajánlatot elfogadja – hiszen valóban ki tudja, mennyi idő választ el egy Fidesz-összeomlástól és annak nyomán valamiféle baloldali restaurációtól. A bölcsődét, óvodát, alsó tagozatos iskolát fenntartó, szabadegyetemet szervező, hetente több száz hívőt és érdeklődőt nagystílűen megvendégelő, programok, rendezvények sokaságát rendező lubavicsi szervezet fenntartása napi egymillió forintba kerül, és ezt az összeget eleddig a magánadományok ingoványos talaján egyensúlyozva kellett összekalapozni. A teljes működést a most kicsikart összeg nem fedezi, jó részét viszont igen, és bizonyos, hogy a lubavicsiak nyereségével újabb lendületet kap az amúgy is rohamosan fejlődő magyarországi zsidó infrastruktúra.

A Fidesznek természetesen volt annyi esze, hogy egyetlen képviselőjével se írassa alá a paktumot, így később bármikor azt állíthatja, hogy a zsidó egyházak saját maguk jutottak egyezségre, minden külső kényszer nélkül, a pártnak semmi köze nincs az egészhez. Ám – noha még a Mazsihisz részéről is úgy nyilatkoztak, »a megegyezés nem érinti a magyar kormánnyal korábban kötött járadékszerződést« – mindenki tudja, hogy Fidesz-kétharmad nélkül semmiféle osztozkodásra nem lehetett volna a Mazsihiszt rákényszeríteni, azt pedig Köves Slomo tudja alighanem a legjobban, hogy nincs ingyenebéd.

Mit adhat ezért az összegért egy ortodox haszid mozgalom egy gazdaságilag összeomlóban lévő, belpolitikailag brutálisan fasizálódó, kifelé teljesen lejáratódott állampárti képződménynek cserébe? Az ár alkalmasint szemérmetlenül magas lehet, s bizonyosan messze túlmutat azon a kötelezettségen, hogy olykor akár náci szennylapokban kell a rezsim kellemetességét megénekelni; az EMIH-nek azon kell lennie, hogy az orbánista rendszert a maga feudálbolseviki korhadásában a külföld – elsősorban az egyre gyanakvóbb zsidó szervezetek – szemében átfényezze, és valamiféle modern-konzervatív, hazafias készségnek tüntesse fel, a hazai zsidó Orbán-utálókat pedig mérsékletességre intse, valahogy úgy, ahogyan boldogult Lékai László legitimálta falvédő-bölcsességivel a konszolidálódott kádárizmust. Ehhez a komoly gyomron kívül nem mindennapi bűvésztehetségre lesz szükség, Köves azonban mindig is nagy varázsló volt, így joggal reménykedhet abban, hogy a Fidesszel kötött paktum nem az utolsó tévedése lesz.”