Kit érdekelnek a nők?

Már csak az áljobb szüfrazsettek hiányoznak a magyar poltikai állatkertből. Ezt meg kéne hagyni a megélhetési ballibáknak.

"Kit érdekelnek a nők?" Engem, de nagyon. Én úgy vagyok a nőkkel mint a Gombóc Artúr a csokival. Tudom egy maradi, heteró jobbos, nácista vagyok, hogy a nőkért rajongok.

Egy kis nosztalgia az elmúlt évtizedeinket jobbátevő politikus nőinkből. Kósáné Kovács Magda Lévai Katalin Ungár Klára, Horváth Ágnes. Lendvai Ildkó, Dávid Ibolya, Csabai Lászlóné, Gy. Németh Erzsébet, Szili Katalin, John Emese Szűcs Erika

Ajánlott olvasmányok: * http://www.ojc.de/buecher/nemek-egyenloeseg-gender-mainstreaming.html Gender Mainstreaming - a nemek összezavarása * http://www.magyarkurir.hu/fajlok/hirek/25881/A_nemek_forradalma.pdf A nemek forradalma „Uniszex" társadalom - avagy „ha felnő, majd eldönti" Szakállas vicc (szó szerint), de aktuális. A liberális a parkban tolja a babakocsit. Oda megy hozzá egy ember, megcsodálja a gyermeket, majd megkérdezi: „de aranyos, kisfiú vagy kislány?" Erre a kérdezett felháborodva kifakad: „mit tudom én, majd ha felnő eldönti!". Kicsit olyan ez, mint a „főnök vicce". Addig röhögünk rajta, amíg rá nem jövünk, hogy az a napi feladat (esetünkben a szomorú valóság). A politikai korrektség szellemi alapjaira épülő liberalizmus a férfi és női családi/társadalmi szerepeket csereszabatosnak tekinti, a két nemet pedig nem csak egyenlő jogúnak, de gyakorlatilag egyformának is. A mindenki számára szembetűnő különbségeket a kultúra, a vallás és a szocializáció/neveltetés számlájára írják. Nincsenek már „férfi szerepek", „férfias szakmák", sem „női szerepek", nincs már apa vagy anya, csak „szülő 1" és „szülő 2", - s aki ezt kétségbe vonja, az bizony „szexista". Tekintetbe véve, hogy ma egy családot egy szülő (az apa) jövedelméből igencsak nehéz fenntartani, vagyis a jelen rendszer nem csak ideológiai, de gazdasági eszközökkel is szinte kikényszeríti a nők munkába állását, a feminizmus azon követelésével, miszerint ugyan azon munkáért a nőnek ugyan olyan bér jár, mint egy férfinak, nem lehet vitatkozni. Ahogy azzal sem, hogy ha egy munkakörre egy nő egyébként fizikailag, szellemileg alkalmas, akkor női mivoltára hivatkozva ez a munkakör nem tagadható meg tőle. De Szálasi már a harmincas években figyelmezettet: „Bűnt követ el az a rendszer, amelyik a nőt szent hivatásától elvonja, mint munkást kihasználja és anyagi feltételek után rohanó "férfinőt" teremt belőle." A kulturális marxizmus lelkes támogatását élvező, s már a politikai korrektség szerves részévé vált feminizmus azonban éppen ezt teszi. A cél a hagyományos család szétverése - mindez az „egyenjogúság", a „nők felszabadítása" jelszavai mögé rejtve, tekintve, hogy a család felszámolásának szándékát (ami egy érezhetően negatív dolog) kevés nővel lehetne a maga csupasz valójában megetetni, ezért pozitív, az emberek által általában szimpatikusnak gondolt fogalmakba (egyenlőség, szabadság, boldogulás, önmegvalósítás) csomagolják. A feminizmus a nőket a hiúságukon, büszkeségükön keresztül próbálja a kulturális marxizmus céljaira motiválni. „Te is képes vagy rá", „valósítsd meg önmagad", „tudod te ezt még jobban is, mint egy férfi" és hasonlók. Így azon nők, akiket a gazdasági szükségszerűség esetleg nem kényszerít munkába, állást vállalnak azért, hogy megmutassák a világnak, hogy vannak olyan jók, mint a férfiak. Megjegyezzük, némely területen még jobbak is, de ez egy másik fejezet témája. Így a rendszer által mesterségesen keltett lelki (önmegvalósítás, bizonyítási vágy) illetve anyagi (a puszta létfenntartástól a presztízs-fogyasztásig széles a skála) szükségletek képesek rákényszeríteni a nőt arra, ami ellen egész valója a leghevesebben tiltakozik. E tiltakozás letörését szolgálja a tudatipar, az iskolától az egyetemig, majd a média és a kultúra. Ennek köszönhetően a hagyományos anyaszerep mára „ciki" lett, a családjáért élő nő „elnyomott rabszolga". A szórakoztatóipar ma a nőket keménynek, rámenősnek ábrázolja és szinte kivétel nélkül szinglinek, aki a munkájában, kedvteléseiben (szórakozás, fogyasztás) teljesedik ki. „Ma a nyugati nők milliói osztoznak a feministák házassággal és anyasággal szemben tanúsított ellenséges beállítottságában. Milliók tették magukévá a mozgalom célkitűzéseit, és nem áll szándékukban férjhez menni, pláne gyermeket szülni. Marcuse Élvezeti Elvével való azonosulásuk, a szexuális forradalomban vállalt elkötelezettségük azt jelenti, hogy a házasság a sor végére került. És - amint válási és születési statisztikáink mutatják - még a megkötött házasságok is kevésbé tartósak és termékenyek." (Buchanan) A nők a gazdasági kényszer, illetve a pszichológiai kondicionálás előtt meghajolva, bárki által elvégezhető munkák felvállalásával bizonyítják értéküket a világnak, miközben a senki más által el nem végezhető és a társadalom számára nélkülözhetetlen hivatásukat második helyre szorítják, esetleg teljesen feláldozzák a karrier, illetve a megélhetés oltárán. Tanár, orvos, ügyvéd, közgazdász vagy „manager", esetleg gyári munkás bárki lehet, édesanya viszont nem. Olyan nők persze mindig voltak, leginkább a középkorban, akik a hivatásukért lemondtak a családról, hogy teljes lényükkel átadhassák magukat annak, amit csinálnak. Őket hívják apácának. De őket nem az „önmegvalósítás", a pénzszerzés vagy az érvényesülés motiválta, és csupán egy dolgot „akartak megmutatni", a világnak: Krisztus szeretetét."