„Milyen lehet hónapokig rettegve élni a mindennapokat, aludni, enni, beszélgetni, azért mert zsidó vagy, kommunista vagy, katonaszökevény vagy, bármi más vagy, aminek jogán azonnal agyonlőhetnek, vagy előtte még jól megkínozhatnak, mihelyst lebuksz. Milyen lehet elvből, hitből, jószívűségből embereket mentve a saját életedet kockára tenni, folyamatosan rettegni a haláltól, mások miatt?
Vagy milyen lehet megélni az apokalipszist? Látni egy egész várost romba dőlni, hatalmas épületeket homokvárként összeomlani, lánctalpak által széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, romhalmazok tetején botladozni, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeiből ebédelni, látni embereket megőrülni a borzalmaktól?
És persze arról is lehetne beszélni, hogy milyen lehetett valójában a kitörés? Milyen lehetett a hadtörténelem egyik legőrültebb, legtragikusabb akciója? Milyen lehetett, mikor kiéhezett, elgyötört katonák és civilek tömegei rohantak bele egyenesen az orosz fegyverek össztüzébe? Amikor negyvenezer ember java már az elindulás után, a Széll Kálmán téren és a környező utcákban elpusztult? Mikor a Városmajor utcáin kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért, míg mások saját maguk haraptak rá pisztolyuk csövére végső kétségbeesettségükben? Milyen lehetett elfagyott lábbal tántorogni napokig a budai hegyekben, hogy az út végén, a fejlövés előtt a dögcédulától is megfosszon a szovjet kivégzőosztag, nehogy valaha is azonosítani lehessen a holttestedet?”