Seres, Kádár, Orbán

„Nem szeretném hosszan idézni Serest. Ha jól értem, azt kéri rajtam számom, hogy nem fogalmazok egyértelműen, amolyan fekete-fehérben. Ha Kádár diktátor, akkor ne mentegessem, nincs rá ok, nincs mentség. A relativizálás bűn, a diktatúra elfogadásának előszobája – lényegében ezt mondja Seres. (...) Miért beszélek mégis elismerően is Kádárról? Mert egyébként elfogadhatatlan proletárdiktatúrájának van morálisan is elfogadható eleme. Az, hogy nincs helye az úri Magyarországnak, hogy fel kell szabadítani a munkás és paraszt családját, gyerekét. Hogy a tudás, a műveltség, az egészség nem lehet kevesek kiváltsága. Kádár ezt értette. De céljának elérését szolgáló eszköze, a diktatúra nyilvánvalóan elfogadhatatlan minden demokrata számára.

A kongresszusi szöveg nem Kádárról szólt, hanem Orbánról. Arról, hogy a köznevelési és a felsőoktatási törvénnyel Orbán rosszabb Kádárnál. Mert ez utóbbi országló önkényúr legalább hitte: a tehetség nem kizárólag a »jó családokban« születik. Hogy a proli gyereke is viheti valamire. Orbán ezzel szemben a középosztályok privilégiumává akarja tenni a tudást, a jólétet. A proli menjen esztergályosnak – ezt üzeni Orbán. Ennél Kádár is jobb volt. Persze csak e tekintetben.”