„Kétségtelen, zavar az álszentség, a kimondott szavak és az ismert cselekedetek gyakori diszharmóniája, zavar a hitelességi deficit, a túl sokszor változó, önreflexió nélkül cserélt álláspont, zavar az erőpolitika, az akaratelvűség és a hatalmi kormányzás mindenhatósága, a gesztusok, az önmérséklet hiánya, és zavar az is, amilyen tudatosan, hatásvadász módon, kiszámítottan épül a kultusz, nagyban és kicsiben egyaránt. Gyakran gondolom azt, hogy ezek a jellemvonások (ismétlem: amelyekből cselekedetek, politikák nőnek ki) rossz mintákat adnak, és összességében több kárt okoznak, mint amennyi potenciális politikai hasznot nyújthatnak az országnak.
Ugyanakkor – és innen kezdődik a dilemma – nem lehet eltekinteni két fontos ténytől. Az egyik a politika sajátosságáról, a másik az alternatívákról szól. Mindazt, amit az imént jellemvonásként számba vettem, a politikában egészen másként lehet értékelni, mint a hétköznapi életben. Ami utóbbiban ellenszenves, a politikában gyakran szükséges, az érvényesüléshez, az előrejutáshoz, a célok eléréséhez fontos eszköz. (...)
Mégis: ha a ma számba vehető alternatívákra tekintünk, a kormányfő politikai teljesítménye minden jogos kritika ellenére döbbenetesen felértékelődik. A párton belüli riválisaival szemben nem csupán a politikai képességekben dominál, de talán még – és ez persze erősen szubjektív állítás – az ö betűvel kezdődő jellemvonásokban is erősebb. Ugyanez, vagy esetleg még rosszabb is a helyzet, ha az ellenzék jelenlegi vezetőire tekintünk: a parlamenti viták szinte minden alkalommal azt bizonyítják, hogy jelenleg nincs Orbánhoz mérhető politikai kvalitásokkal rendelkező politikus a parlamenti patkóban. (...)”