„Egy olyan individualizált, plurális, késő modernitáskori társadalomban, mint amilyen napjaink magyar társadalma is, nem lehet világnézeti alapon kijelölni a közös célok körét. Erre csakis az olyan formális célok alkalmasak, amelyek ahelyett hogy meghatároznák és ezáltal korlátoznák az individuális élet kereteit, biztosítják annak minél nagyobb szabadságát és biztonságát.
Ez volt a rendszerváltás eredeti ígérete, és ez volt az a konszenzus, amely – különböző kormányokon átívelően – az európai integráció irányába kormányozta az országot. A kormány nem talál vissza ehhez a konszenzushoz – ebből fakad saját tehetetlensége, és ez okozza a demokratikus intézmények és kultúra erodálásának beláthatatlan következményeit.
Az IMF-fel kapcsolatos politika annak a jele, hogy a kormány valójában cselekvésképtelen. Hiába állítja az ellenkezőjét, bizonytalansága elárulja, hogy valójában tudja: a »gazdasági szabadságharc« ködös eszméje nem valódi konszenzust fejez ki. A rendszerváltás óta nem ez a közös cél, hanem a szociális és az állampolgári szabadságjogok biztosítása: a szabadság és az anyagi biztonság. A kormány ezek védelmére kapott felhatalmazást a választásokon, nem pedig »függetlenségi háború« viselésére. A tehetetlenség magyarázza az IMF-fel kapcsolatos politikában jelentkező kétségbeesett taktikázást és kapkodást.”