Occupy Europe

„A soha véget nem érő »szuverén nemzet vs. európai szuperállam« vita arról az egyről soha nem szól, mi a helyzet a politika szubjektumával, a legkisebb kisebbséggel, az egyénnel. A szabadságjogaival, tulajdonlási, gazdasági, utazási, munkavállalási jogaival élő egyén számára hol a nemzetállam jelent megbízható, számon kérhető alapot, illetve kontrollinstanciát, hol Európa. Ha ugyanis a nemzetállam elszabadul (ahogy szokott), és túladóztatja, prés alatt tartja őt, vagy mondjuk ellopja a magánnyugdíját, akkor nagyon is jól jönnek az európai intézmények, Brüsszelestül, Luxemburgostul, Strasbourgostul, és ez akkor is megnyugtató, ha mondjuk Dörner György kinevezésén az Európai Bíróság sem tud változtatni. Az sajnos a mi belügyünk.

Nem sajnos, hanem nagyon is örvendetes tény, hogy viszont hazánk költségvetése sem brüsszeli, luxemburgi, strasbourgi ügy, hanem nagyon is magyar belügy. Na itt lép közbe a válság ürügyén Merkozy: az eredetileg mind a 27 tagállamra (B-tervként a 17, eurót használó országra, vö. Belső Párt, a végső változat szerint 17+6-ra) érvényes, egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy jogszerű fiskális haditerv szerint a jövőben összehangolnák a gazdaság- és pénzügypolitikákat, a szigorúbb költségvetéseket előbb a Bizottsággal láttamoztatnák, majd az egészet az Európai Bíróság felügyelné.

Egy ország költségvetése azonban az ország éves demokráciája, számokban. Azokban a számokban van benne az, amire szavaztunk (Magyarország esetében: plusz amire egyáltalán nem szavaztunk), és épp azért szavaztunk azokra, akik a büdzsét benyújtották, mert nagyjából ilyen meg ilyen prioritásokat akartunk, ilyen meg ilyen feltételek mellett. Ha meg átkúrtak minket, és mondjuk másfél éve idegesítenek minket válogatott baromságaikkal, akkor szépen kivárjuk, és az első parlamenti választáson jól leszavazzuk őket. Ha viszont csak azért, hogy tartsuk a szigort, a büdzsénket az egyáltalán nem e célra létrehozott Európai Bíróság kontrollálja majd – ráadásul egy jogilag kétséges legitimitású terv alapján –, az bizony tényleg egyfajta európai gazdasági szuperirányítást jelent. Ha akarjuk, valamilyen csúcskormány első változatát. De ne akarjuk. (...)

Az euróválságból lassan minden érintett, talán még a görögök is levonják azokat a – közhelyes, ámde mélyen neoliberális – tanulságokat, melyek szerint érdemes nem többet költeni, mint amennyink van, szigorú fiskális fegyelemre van szükség, nincs ingyenebéd, ne tartsuk el közpénzből, aki berendezkedik a tartós szociális függésre. Ugyanilyen tanulság azonban az is, hogy az Európai Uniónak le kell számolnia összkormányzati ambícióival, és alapvetően változtatnia kell bonyolult, paternális, az élettől és a tagországoktól elrugaszkodott mechanizmusain, és vissza kell térnie az egyéni szabadságon alapuló felelősség, elszámoltathatóság értékeihez.”