Ünnepi gondolatok

Ezek az írók más etnoszociokultúrális és esztétikai régió képviselői. Más az értékrendjük. Nem a mi ízlésvilágunk. Viszont hatékony az érdekérvényesítő képességük és ránk akarják őket erőszakolni, azzal, hogy kulturálatlanok vagyunk, ha nem fogadjuk be őket. Mondjuk ki! Nem kellenek és nekünk ne írjanak! Mert igazából nem is nekünk írnak.

Amúgy osztom a viszolygását az olyan irodalomtól, amit a rejtvényfejtéssel kevernek össze. A regényírás egyrészt történetmesélés, amit ősidők óta azért művel az ember, hogy bekapcsolja hallgatóságát a létezés nagy kerekébe. Szeretünk történeteket hallgatni, amelyekben így vagy úgy magunkra ismerünk, amelyek megbékéltetnek saját halandóságunkkal, azáltal, hogy elmesélik, voltak előttünk és lesznek utánunk is, és halhatatlanságunk és minden vigaszunk ebben a láncolatban rejlik. Ez pedig nem működik nyakatekert, a létezéstől szenvedő mondatokkal, kétdimenziós, lapos szereplőkkel, érdektelen történettel. Stephen Kingnek bizony igaza van, hogy az írás nagyrészt mesterség, amit jól kell művelni. Nekem az a módszer tetszik, ahogy Eco A rózsa nevét megírta. Szándékosan törekedett arra, hogy a regényt egyszerű detektívtörténetként az is élvezhesse, aki nincs otthon sem az adott történelmi korban, sem a filozófiában. Aztán erre az alapra építkezik Eco a maga nagy történelmi-filozófiai műveltségével úgy, hogy aki tudja őt ebben követni, az értékelje, viszont akit nem, azt ne zavarja nagyon. A magafajta vájtfülűek számára meg extra poénokat rejtett el: nekem különösen tetszik, ahogy a középkori szerzetesekkel játszatja el a posztmodern diskurzus nagy vitáit, amelyekben neki magának is komoly része volt. És az egész olyan illékony metafizikában csúcsosodik ki, hogy aki nem követte Ecót a magasabb rétegekbe, nyugodtan hiheti azt, hogy a detektívregény a klasszikus módon fejeződött be, azzal, hogy minden megoldódott, holott éppen az ellenkezője történt.

Ki az a hülye, aki Pozsonyi Ádámot olvas?

Amit NEM citált az írótól a Mandiner: "„A kooperatív spektrumot alkotó viselkedésmintázatok kifejeződésének alapvető részfolyamatai az idegtudományi vizsgálatok alapján tipikusnak mondhatók.” Ezt egy egyetemi tankönyvből másoltam ki. Ebből kéne egy leendő tanárnak készülni. Ezt kéne magáévá tenni, majd visszaadni. Mit adhat át majd tanítványainak ezek után? Semmi mást, mint hogy élni rossz. Azt, hogy „add fel!” – ahogy Kafka javasolta." - így hőbörög a szerző az idézett írás végén. Nem érti. :( Pozsonyi az általa problémásnak ítélt mondatot egy könyv - a neurológiai és viselkedéstudományi eredményeket összefüggéseiben vizsgáló fejezetében olvashatta. (http://epa.oszk.hu/00000/00011/00139/pdf/2009-7-8.pdf) Szegény, nagybecsű reakciósunk úgy járt ezzel a szakszöveggel, mint az egyszeri indián járt a vasparipával... Érthetetlen. (Esetleg csak keresett a fenti demagógiájához egy bonyolultan hangzó sort.) Persze, ha az ő "magyarnak való logikájának" (sic!) szabályai nem képesek valamit leírni vagy felfogni az nem azt jelenti, hogy gonosz démonok libsi fekete mágiájával van dolgunk, ami tönkreteszi nyelvünket is. (Az a fránya matek kettese és az érintett tudományokban való járatlansága mégis csak valószínűbb magyarázatok, nem?) Mellesleg a mondat nem is olyan nehéz, én mérnök létemre, ha nem is elsőre, de másodikra megértettem. Szerintem ajánlatos olyan könyveket forgatni a kezeink közt, amelyekhez megvan a megfelelő "előképzettségünk". Pozsonyinak továbbra is tudom ajánlani a kortárs irodalmat, csak a gyermekkönyvek polcán kell nézelődni. (6-14 évesek számára nagyszerű kiadványok jelennek meg.)