Fajilag meghatározott visszafoglalás

„Mennyi félreértés okozója lett, hogy pályázatában a Dörner-Csurka-duó (talán szerénységből) nem tüntette fel, hogy igenis folytatott előtanulmányokat, mielőtt kialakította koncepcióját. Bár ezt nem deklarálták, minden megnyilatkozásukon tetten érhető, hogy szellemi muníciójuk honnan származik, és az is nyilvánvaló, hogy annak a színháznak és annak a műsortervnek, amely a szemük előtt lebegett, vannak históriai előzményei. A duónak kijár az apológia, hiszen a pályázat felületességét, összecsapottságát illető kritikák tévednek. Annak, hogy Dörner és Csurka megnyilatkozásaiban »példa nélkül álló« volna az ideológiai alapvetés, színházideáljuknak pedig ne volna előzménye, épp az ellenkezője igaz. A pályamű nem árult zsákbamacskát. S ha valaki nem jött rá, hogy milyen színházat készülnek csinálni, csak magára vethet, mert nem ismeri a hagyományt, melyből Csurkáék merítettek.

Az a dörneri helyzetkép például, amely kiverte a biztosítékot (»a magyarság (...) megindítja a visszafoglalást a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen«) már 1920. április 17. óta ismerős lehetne, hiszen a Nemzetgyűlés 28. ülésén Haller István kultuszminisztert szinte szó szerint ugyanezzel interpellálta dr. Avarffy Elek: »A szabadjára eresztett parazitizmus beletiport nemzeti nyelvünkbe, és mint egy rák, mint egy gonosz természetű, rosszindulatú daganat, infiltrálta egész kultúránkat, ráfeküdt szépirodalmunkra, színművészetünkre. Mint méltóztatnak tudni, a nemzetbontó szellem nem kímélte meg színházainkat sem. Színházaink az elnemzetietlenedés lejtős útjára tévedtek, a magyarságra nézve teljesen lerongyolódtak, a történelmi múlthoz való ragaszkodást, a nevelő és nemesítő hivatáshoz, a műveltséget terjesztő feladatához való hűségét a destrukció úgyszólván végleg kitörölte színházaink műsorából.« A politikussá avanzsált nőgyógyász azonban (noha vadászhistóriák szerzője is lévén, azt hihetnénk, csak a színműirodalom helyzete foglalkoztatta), a színház, a színészek sorsáért is aggódott, tehát egy színházigazgatásra vállalkozó, politikailag azonos oldalon álló színművész joggal érezhette időszerűnek a szavait. Már csak azért is, mert a művésztársadalom már 1920-ban is kétosztatú volt, nem csak most az.”