„PLAYBOY: Mi az a luxus, amiről nehéz szívvel mondana le?
CLOONEY: Az a kis házikó ott Laglióban, a Comói-tó partján... (nevet), az nagyon a szívemhez nőtt. Apám mindig arra nógatott: fiam, ha egy kis pénzed lesz, vegyél telket. Ne tőzsdézzél, mert az bizonytalan. Tőle tanultam azt is, hogy semmit nem veszek hitelbe, mindig mindent zsebből fizettem, mert az ember sose tudja, mikor van vége ennek a dalnak, és akkor milyen jól jön, hogy van mihez nyúlni, nem igaz? Nem maradhatok ott üres zsebbel. Az olaszországi házam luxus, de életem eddigi legfantasztikusabb beruházása. Nem szívesen válnék meg tőle – visítanék, ha el kellene adnom.
PLAYBOY: Mit tud az a ház, hogy így ragaszkodik hozzá?
CLOONEY: Nagyon a szívemhez nőtt. Szinte gondolkodás nélkül ugrottam bele, mert a tulaj azt mondta, ha tényleg komolyan gondolom, olyan árat mond, amire nem fogok tudni nemet mondani. Átfutott az agyamon, biztos azt hiszi, hogy sokkal több pénz van a zsebemben, mint amennyi tényleg van. De gyönyörű ház volt. És tényleg olyan árat mondott, hogy még befektetésnek se lett volna rossz. Nem úgy vágtam bele, hogy Olaszországban akarok élni, még az se volt bennem, hogy jó lesz nyaralónak, mert nem vagyok nyaralós típus. Az idejét nem tudom, mikor voltam szabadságon utoljára. Olyan sokáig voltam munkanélküli, hogy mikor végre rendszeres melóm lett, látástól vakulásig dolgoztam. Ha utaztam, csak a filmezés miatt. Szóval befektetésnek vettem meg azt a házat, aztán egyszer lementem, ott ragadtam és rájöttem, hogy mennyire jó benne élni. Fel tudok töltődni, oda tudom hívni a barátaimat meg a családot, és isteni vacsorákat meg dumapartikat lehet csapni. Szóval beleszerettem abba a házba, az olaszokba, Olaszországba, mert pont az az életfilozófiám, ami az olaszoké. Hogy az életet örömmel, vidáman kell élni. A kaja közismerten isteni Olaszországban, nem is beszélve az olasz csajokról... De ezt inkább hagyjuk!”