A kormánynak nincs, és nem is volt gazdasági terve

„A Széll Kálmán terv akkor tulajdonképpen micsoda?

Az egy első nekifutás volt, amelyet a konvergenciaprogrammal együtt lehet csak értelmezni. De a bennük lévő számok számomra ma már vadul optimistának tűnnek fel. A legutóbbi konvergenciaprogram óta stílusváltásban, személyekben, tartalomban, ütemezésben, mértékekben végbement módosulások miatt alapos felújításra szorulna sok minden, méghozzá áprilisig, amikor az európai szemeszter keretében be kell nyújtani az új programot. De még tervvázlatokkal sem találkozom. A kormányon kívül, a kutatóintézetekben, különböző műhelyekben egyes emberek számolgatnak persze, de kormányzati kotta nincs. A piaci bizalmatlanság egyik oka, hogy nem következtethető ki, mire lehet számítani. Ha léteztek volna ilyen változatok, forgatókönyvek, akkor növelhettük volna a bizalmat, mert legalább sejteni lehetne, hogy adott bevételkiesést hogyan akar a kormány ellensúlyozni. Ez részben kommunikáció is, el kellene magyarázni a döntéseket, a jó indokok még furcsa döntéseket is eladhatnak. A piaci szereplőkkel folyamatos párbeszédet kellene folytatni, magyarázni, reagálni a félelmekre, mert ezzel az igazán durva lépések elkerülhetőek. Nyáron Londonban tartottam előadást, s a befektetők hálásak voltak, hogy hallottak valamit, pedig nem a kormányt képviseltem, s kormányhivatalra sem vágyom. A befektetők egyébként a Széll Kálmán tervben sem a számokat szerették, hanem a zsánert, a kisebb állami adóztatást, hogy a munka világa jön el a járadékosok világa helyett. De ezt folyamatosan el kellene adni, magyarázni.

A magyar gazdaság örökölt és új problémáinak azonosítása azért nem olyan nagy szellemi kihívás: alacsony a foglalkoztatás, alacsony a növekedés, a büdzsét túlköltési hajlam jellemzi, túl nagy az adóterhelés. Az Orbán-kormány e kérdésekhez hozzányúlt, de a probléma inkább abból fakad, hogyan, s milyen retorikába csomagolva.

Megítélés dolga. Úgy vélem, hogy a kormány tevékenységében a gazdaság nem volt meghatározó. Ha kellett, léptek, de titkos terv nem létezett. Sőt, a kormányzást állandó ideiglenesség lengte körül. Ez nagy ellentmondás a kétharmados többség birtokában. Nem is értem, ha az ellenzék szétzilált, akár 12 évre be lehetne rendezkedni. Nem kéne kapkodni, lehetne nyugodtan számolni, tervezni, átgondolni a döntéseket. Nem ez történt. Nem tudom, miért. De egyebek között ezért is van ez a bizonytalanság. Ennek azonban szerintem nagyobb részt az európai pánik az oka. A februártól októberig tartó időszakban jól működött az állampapírpiac, viszonylag stabil volt az árfolyam. A bizonytalanság az eurózóna impotenciájának felismeréséből fakad. Ez a meghatározó. S ehhez járul hozzá, hogy a kormányzat elhitte saját retorikáját, hogy lesz itt lendületes növekedés. De nem lett. Három hónapja a közgazdászokkal találkozva a nemzetgazdasági miniszter már azt mondta, hogy az éves növekedés az idén nem lehet több 1,7 százaléknál. Ez nem lendületes növekedés, még a válság előtti szintet sem éri el. De azt hitték, ez is elég lesz. Nem készültek tervek a gazdaság átszabására, s a 2006-ig tartó átlagosan évi négy százalék feletti növekedési ütem megismétlésére. S ehhez jön még a világgazdasági helyzet. Ezek a tényezők egymást rossz irányba erősítik. A távlatok nélküli gazdaságpolitika a befagyott növekedési tényezőkön és az általános bizalmatlanságon nem tud változtatni. Nem mi fújjuk a passzátszelet, a magyar döntések jelentősége az amerikai és európai helyzethez képest eltörpül, de azért kimutatható.”