„Úgy látszik, vidékre kell mennem, hogy jó színházi előadást lássak.
A szolnoki Szigligeti Színház új darabját, Márai Sándor Kaland című drámáját telt ház előtt játszották Mécs Károly és Huszárik Kata főszereplésével. Mint a régi színház- és kultúraszomjas időkben, most is buszok szállították a nézőket az előadásra a kisvárosokból, falvakból. Mintha feltámadt volna az a népszínházi világ, amelynek egyetlen célja volt a művelődés, a kultúra terjesztése. Pedig Balázs Pétert, a színészt mennyien támadták szakmai berkeken belül, de kívülről is, amikor elnyerte a város bizalmát a teátrum vezetésére. Alkalmatlan, meg fog bukni, sosem vezetett színházat – mondták, még a POSZT is tiltakozott ellene. S láss csodát, a foghíjas üléssorokból, félig üres nézőtérből, a művészkedő, dekadens színházból, telt házas, népszerű, nyereséges, valódi közösségi színteret varázsolt a »botcsinálta« igazgató.
A Vígszínház valamikori kiváló jellemszínésze rácáfolt a rosszindulatú jóslatokra, támadásokra. Ezek szerint tud valamit Balázs Péter. A Tisza partjánál, távol a fővárosban zajló nemtelen, pitiáner, immár nemzetközi szinten is zajló Új Színház körüli gyűlölködéstől, a vidékre települt színházigazgató dolgozik és alkot, egy új, lelkes társulatot teremtve. Ezt így kell. Mert a siker önmagában egy nagy kaland. A múlt század negyvenes éveiben írott mű Európában is sikerdarab lett, amely a háború egyre gyilkosabb éveiben az igazi értékek megfogalmazásáról, az emberség megtalálásáról szól. Márai akkor még nem tudta, de talán már sejtette, hogy nemsokára egy gyilkosabb diktatúra gyűri majd maga alá Magyarországot, ahol már nem lehet szabadon alkotni, s ahol az egyre durvább szellemi-politikai légkör szabályosan megfojtja az egyént. Márai ezért határozta el feleségével együtt 1948-ban, hogy elhagyják Magyarországot. Egy életre szóló kalandra vállalkoztak, amely több mint negyven éven át tartott, távol a hazától. Ezt írta naplójában: »Magyar író akartam lenni, és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író – ha lelkében ellenállt – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.«”