A Bibó utáni korszak új kérdései

„Bibó olyan korszakban töprengett a keresztény-konzervatív, a liberális, a szocialista irányzatok történelmi lehetőségeiről, amikor ezek az eszmék még őrizték a koherenciájukat. Mindháromban - még az utóbbiban is, megtisztulva a nevében fellépő diktatúrától - látott olyan elemeket, amelyek alkalmasak arra, hogy érvényesüljenek egy demokratikus államszerkezetben.
Közismert, hogy ezek az eszmék a globalizált világ új kérdéseire csak rendkívül hiányos válaszokat adnak. Ugyanakkor olyannyira egymásba vegyülnek az ajánlataik, hogy nehézséget okoz az elhatárolhatóságuk. Ez áttekinthetetlenné teszi a lakosság számára a hajdan működőképes eszmékre épülő pártok irányelveit, ha egyáltalán beszélhetünk a mai pártpolitikában korszerű irányelvekről. A mai pártpalettán - kíméljük meg magunkat attól, hogy a szélsőjobboldali radikálisokat említsük - kétféle pártalakulatról beszélhetünk. Mindkettőben vannak árnyalatkülönbségek, de lényegében az különbözteti meg a kettőt, hogy az egyik a nyugati demokráciák Bibó által is vállalt államszerkezeti alapelveit, az európai értékekhez való orientációt képviseli, a másik az egykori állampárti politika keleti orientációs, vezérelvű törekvéseit, amelyekről már megtapasztaltuk, hogy működésképtelenné teszik az államgépezetet, csődbe viszik az országot, ellehetetlenítenek mindent, ami szellemi gúzsba köti a kultúrát, a művészetet.

Mindez kétségessé teszi Bibó alapelvei közül azt is, hogy hosszabb távon nem lehet hazugságra építeni a politikát. Úgy tűnik: lehet, habár a globalizált korszakban ez világjelenség, nálunk az általánosnál is radikálisabban érvényesül. Az ország számára tragikus útról csak a demokratikus, nyugatias orientációjú pártok, civil szervezetek, szakszervezetek demokratikus minimumon alapuló összefogása téríthetné le a hatalmat. A jövő azonban ugyanúgy aggodalomra adhat okot, mint Bibó idején.”