Poszt-generáció

„Példátlan helyzetünk ellenére gyakran olyan status quokhoz ragaszkodunk, amelyek már akkor is avíttnak számítottak, mikor mi még a 30 éves tervben sem szerepeltünk. Olyan demagóg frázisokat kiabálunk a világba, amelyeknek valódi jelentésével - hál' Istennek - nem vagyunk tisztában. Lehet, hogy azért mert kimaradt az összekovácsoló, szinte tapinthatóan közös szocializáción alapuló generációs lázadás egy elnyomó és megfélemlítő rendszer ellen. Mert nem voltunk részesei a történelem legtisztább pillanatainak: rendszerváltás, forradalmak - nincs közös élmény, közös ellenség, közös lázadás.

Lehet, hogy emiatt érezzük úgy, ellenséget kell kreálnunk ellenfeleinkből. Talán emiatt érezzük szükségesnek, hogy minden lépést, gondolatot, szót, cselekedetet és mulasztást egy olyan korszak retorikájával támadjunk, amelyről - minden történelemkönyv, film és nagyszülői elbeszélés ellenére - fogalmunk sincs, mégis unalomig használjuk, mint vastapsot a színházi előadás végén: már régen nem egy-egy kiváló darabot, egy katartikus színészi játékot jutalmazunk vele. Szól, ha kell, ha nem. Pedig ez az, amiben elsők lehetünk, ami naggyá teheti a mi generációnkat: bebizonyítani, méltók vagyunk az örökségünkre, tudunk élni a pluralizmus eszközeivel, és nem visszaélni azokkal, mert értékükön kezeljük azokat. Hogy jóra tudjuk fordítani a szabadságunkat. Túl a káráláson, az ördög- és szellemidézésen.

És ha erre sem vagyunk képesek, nem tudom, hogyan viselkednénk valódi vészhelyzetben, képesek lennénk-e arra a hazaszeretetre, mint dédapáink; de pillanatnyilag úgy tűnik, akinek például nem szimpatikus a honvédelmi miniszter, nem védi meg a hazáját. És ez csak egy dolgot jelent. Hiába nőttünk fel a mindenre kiterjedő szabadságban, pluralizmusban, hiába tudjuk, nekünk tényleg van választási lehetőségünk, nem tudunk élni vele, nem értjük a szavak súlyát, nem nőttünk fel a demokráciához, mert azt hisszük, ez annyit tesz, mindent szabad és minden elvárható. Hogy a véleménynyilvánítási lehetőségek nem kophatnak el, nem értéktelenednek el, csak mert túl sokszor élünk (vissza) velük.”