„1944-ben, az augusztus 2.-áról 3.-ára virradó éjszaka közel 3000 cigányt égetett el a fasizmus, köztük gyerekeket, asszonyokat, aggastyánokat. A mai napon ezért emlékezünk meg a pharraimoszról, a cigány holokausztról.
1972-ben, tehát a népirtást követő 28. évben döntött a Cigány Világszövetség arról, hogy augusztus 2-án emlékezzünk meg a holokauszt roma áldozatairól. Közel három évtizednek kellett tehát eltelnie, hogy a történelembe, az emberiség írott emlékezetébe bekerüljön a huszadik századi cigány genocídium ténye.
Hogy cigányokat is öltek, azért mert annak születtek amik, cigányoknak.
Újabb harminc év telt el, amíg sikerült Budapesten méltó emlékhelyet állítanunk a fasiszta népirtás cigány áldozatainak. 2006-ra értük el, hogy ez az emlékmű ezen a történelmi helyen állhat, azon a helyen, ahonnan a környékről összegyűjtött cigányokat gyalogmenetben hajtották az óbudai téglagyárba, majd tovább, a komáromi erődbe, és onnan sokakat még tovább, Dachau, Bergen-Belsen és más települések megsemmisítő táboraiba.
A tudomány, a politika, és általában a közvéleményformáló elit még mindig nem képes felmérni a tragédia súlyát, nagyságát, így a magyar társadalom sem képes szembenézni saját sorsával, saját történelmével. Márpedig az a társadalom, az a nemzet, amelyik nem tanul saját történelméből, az újra és újra beleeshet azokba a csapdákba, amelyeket a való élet állít elénk. Ilyenek elsősorban a rendszeresen elénk tornyosuló gazdasági válságok, és a nyomukban leselkedő bűnbakképző-kirekesztő politikai populizmusok.”