Nagymamaevés

„Még súlyosabb, ha világok találkoznak. Emberek csoportjai, amelyeknél más-más a jó, a szép, a becsület és a becstelenség, az igazság és a hazugság fogalma. Tulajdonképpen ideillik a nagymamaevés gyakorlata is – ha eszem, jó, ha nem, normát sértek. Viszem magammal nyomorult kis világomat – keresztemet, Dávid-csillagomat, félholdamat –, mint minden világok legjobbikát, és nem értem, hogy mások, a befogadók miért nem ezt látják a legjobbnak. Vagy legalább egyenrangúnak.

Meg azt sem értem, miért nekem kell integrálódnom, miért akarják ők rám húzni az értékrendjüket. Számomra ők a deviánsok, a mások, a furcsák, s ezt kikérem magamnak, hagyjanak engem szittya magyarként meghalni. Aztán, ha kell, bebizonyítom: nem azért bántanak, mert átgázoltam életükön és virágágysorokon, hanem mert kiáll a pofacsontom, és levesbe lóg a bajuszom. Erre persze táborom kerekedik, öntudatos, hangos, kíméletlen. Kisebbség ugyan, de zsarnoki. Talán még rosszabb is, mint a többség zsarnoksága. Kísérteties.

Egykoron kísértet járta be Európát, manapság London lángjai világítják be. A szél pernyét hoz, a fény elvakít bennünket. Pedig jó lenne nem a tűzön járókra figyelni, hanem a fények mögé látni. És beszélni, beszélni, beszélni: nem egymás mellett – egymással. Aztán tenni valamit, építkezni a zsarátnokon. Mielőtt megennénk egymást.”