Még van hazánk

„Semmi sem kisebbíti Szent István művét. A templomok alá húzódott falvakat, a megtelepedést és megmaradást. És vésse jól eszébe mindenki: aki ünnepli Szent Istvánt, nem kacérkodhat a pogánysággal. Semmilyen módon. Vagy ez, vagy az. Hiszen ha lehetne együtt is és egyszerre, akkor István nem négyelteti fel Koppányt.

Aki a pogánysághoz s az új pogánysághoz fordul, aki sámánokban látja a jövőt, az ma ne ünnepeljen.

De aki ma ünnepel, az tudja, mit ünnepel.

Az elhajított, megölt, akkor lecserélt lelkünket is ünnepeljük.

S igen, a hazát, amit cserébe kaptunk. Illetve amit szereztünk. S amit cserébe megtarthattunk.

Ünnepeljük Szent István ma már sehol sincs országát.

Amit széthordott az idő, a történelem, a gonoszság. S aminek széthordásához mindezek együttesen sem lettek volna elegendők. Kellett hozzá önmagunk ostobasága is. Önmagunk kicsinyessége is. S önmagunk önmagunk ellen fordulása is.

S persze Szent István sehol sincs országa azért megvan még. Ott fent… Az a Haza a magasban. S mióta odaköltözött, azóta legalább nem lopható többé. Legfeljebb elfelejthető. A felejtés – az bizony a legnagyobb ellensége egy népnek, hát még egy népből lett nemzetnek.

Abban a Szent István-i, magasba menekült hazában még van valami a lecserélt lelkünkből. S ha azt végképp elfelejtenénk, akkor teljesedhetne be a herderi jóslat.

De még nem felejtettük el teljesen.”