Ismerősök

„Keresztgyerekeink szülei elmentek kettesben pár napra nyaralni, a kisfiút és a kislányt nálunk hagyták. Helyesek, okosak. Kimegyünk velük a szemesi kikötőbe sétálni, nézegetni a hajókat. Na jó, egy kürtöskalács is belefér. A campingből kijön egy 30-35 körüli ember, egy egészen kicsi kutyát tart hosszú pórázon. Látom, felismer. Egy darabig bizonytalankodik, nem tudja eldönteni, hogy megszólítson-e. Végül a gyerekek megoldják a helyzetet, mert ők mennek oda megsimogatni a kutyát. Eszkuzálom magamat egy kicsit, de csak olyan udvariasságból.

»Kergessék már el ezeket« – mondja a kutyás férfi köszönés helyett. Nem akarok mélyebb vitába keveredni, csak annyit mondok: »Hát, csinálhatnák jobban is a dolgukat, mi tagadás.« De nem éri be ennyivel újdonsült ismerősöm. Csak mondja, mondja. Látom, hogy már mások is őt hallgatják. Na, még a végén nagygyűlés lesz ebből, gondolom. Ideje lesz lezárni  ezt a féloldalú beszélgetést, még akkor is, ha érteni vélem az indulat okát. Halkan, megértően mondom: »Most nyaraljunk, aztán majd ősszel  megküzdünk velük!« Ennyi elég is, a monológ megszakad, de végül nem bírja ki, hogy hozzá ne tegye: »De legyenek kemények az Istenit!« Én meg csak bólogatok, és látom, hogy a gyerekek a kürtöskalács után nyúlnak azzal a kezükkel, amellyel az előbb még a kutyát simogatták. »Gyerünk, kezet kell először mosni!«, mondom, és húzom őket a kikötő mosdói felé.  Ha meg már ott vagyunk, én meg megmosom az arcomat egy kevés hideg vízzel. Nyáridőben jólesik.”