„Lakni igenis kell valahol, ennél nagyobb, szélesebb körben érvényesülő kényszert aligha ismerünk. Ha pedig nincs rá pénzünk (egy negyven év alatt módszeresen tönkretett, majd utóbb még szét is rabolt országban ugyan honnan lenne?), akkor marad a hitel, és már bent is vagyunk a bankvilág csapdájában.(...)
Azt ugyanis, hogy e rendszeren óriásit szakítottak a hitelintézetek, tán ma már nem tagadja senki. Amikor idehaza 6-7% százalékos kamatra adták a svájci frankot (a járulékos, jókora költségeket nem is említve), egy barátom, magánszemélyként éppen azidőtájt alkudta le könnyedén a maga jelzálogkölcsönének kamatát 1,8-ról 1,6%-ra Bernben.
Azt már csak szavahihetőségemet veszélyben érezve említem, hogy a hitelező bank mindössze a kamat rendszeres fizetését kötötte ki, a tőke törlesztésének ütemezését az adósra bízva, hiszen számára ott volt biztos fedezetnek ama korrekt módon felértékelt, zálogba vett ingatlan.
Tehát, a magunk részéről a hitelválság nyomán keletkező károk reparációjának következő módját javasolnánk, a társadalmi igazságosság jegyében.
Ha már a nyilvánvaló kockázatot egykor, nem kevés kormányzati hátszél támogatása nyomán sikerült is teljes egészében a kölcsönvevők nyakába varrni, svájci mintára, csakis az üzlet érdekeit tartva szem előtt, ezután csupán a kamatot szedjék szigorúan a bankok, és a tőketörlesztés ütemét bízzák adósaikra. Elvégre, ha visszajön a tőke, azzal csak gond volna nekik is megint, hogy éppen hova, kihez lehetne azt újra kihelyezni, nem igaz?”