Európa széthullása és a romlott szalámi

„Tényleg olyan Európában akarnak-e élni, ahol 13 határon kell átverekedni magukat, amíg Londonból, mondjuk, Athénba akarnak eljutni? Tényleg olyan Európában akarnak-e élni, amelyben 27 féle pénznem között kell folyamatosan átszámolgatni? Olyanban, amelyben a közösnek tekintett értékeket a verseny szabadságától az emberi jogokon át a sajtószabadságig vagy éppen az élelmiszerbiztonságig senki sem kéri számon? Ahol nem pirít rá senki a franciákra, ha embertelenül bánnak a roma bevándorlókkal, a magyar kormányra, ha indokolatlanul visszatartja a vállalkozásoknak visszajáró adót, vagy a telefontársaságokra, ha túlzottan magasan tartják a mobilinternet-tarifákat? Olyan Európában, amely inkább bezárkózó nemzeti piacait védi, így végleg lemarad Ázsiával és Amerikával szemben?

Európa számos bajára (többek között a korábban említett agyament szabályok elburjánzására) éppen a demokratizálás, az európai intézmények nagyobb átláthatósága, számonkérhetősége, a közvetlen európai demokrácia szabályainak kiterjesztése lenne a megoldás. Ezektől a kérdésektől senkinek sem lenne szabad félnie, éppen, hogy az vezet dezintegrációhoz, ha nem válaszolják meg őket, ha Európa elitje fél a kérdésektől, félelmében és rendes felhatalmazás hiányában pedig csak tologatja a problémákat, lamentál, gondolkozik, és nem dönt. Amíg nem kapnak egyértelmű felhatalmazást az olyan esetleg rövid távon népszerűtlen, netán fájdalmas döntések meghozatalához, amelyek hosszú távon biztosítják az egységes piac versenyképességét, addig csak azt a bénultságot, tehetetlenséget és vezetetlenséget látjuk majd tőlük, ami most van. A közös Európa politikai berendezkedését, döntési mechanizmusait éppen, hogy a válság közepén kellene újraépíteni és áramvonalassá tenni a következő száz évre.

Különben Brüsszelben a végén tényleg csak a népek nagy barátsága marad, meg az európai élelmiszercímke-bizottság öreg elnöke, aki szépen le is kapcsolhatja a villanyt a gyönyörű nagy palotában.”