Mélyütés Európa gazdaságának a német és francia válság
Nincsen stabil kormányzás Európa két vezető országában.
Románia-szerte suttogták, hogy Ceaușescu eladta a németeket a Német Szövetségi Köztársaságnak és a zsidókat Izraelnek.
„1989 előtt Románia-szerte suttogták, hogy Ceaușescu eladta a németeket a Német Szövetségi Köztársaságnak és a zsidókat Izraelnek. Emlékszem, még összegek is forogtak közszájon, a leggyakrabban azt hallottuk, hogy egy német tizenegyezer márkát ér (nem tizet és nem tizenkettőt). Tény az, hogy akinek szeme volt, látta, akinek füle volt, hallotta: mennek a németek, mennek a zsidók. A magyarokért senki pénzt nem kínált, így máig nem tudom, mennyit ér egy magyar, bár 1987 körül a Kádár-rendszer is tett valamit, ismerjük el: akinek ritka kegyként sikerült turista-útlevéllel Magyarországra kiutaznia, vagy életét kockáztatva átszökött a zöldhatáron, azt nem adták vissza. Elmenni én ugyan akkor sem akartam, de úgy fojtogatott mindannyiunkat a diktatúra, hogy kénytelen-kelletlen megértettem, megértettük az elmenőket.
Most évtizedek múltán jutottam oda, hogy megpróbáltam a magam számára kideríteni, mi igaz a németekkel és zsidókkal kapcsolatos akkori legendákból. (Előrebocsátom: minden igaz!) Főképpen pedig azt szerettem volna tudni, hogy egy-egy politikai döntés hogyan erősíti vagy éppen téríti el azt a bizonyos „történelmi szükségszerűséget". Hiszen a romániai németek száma kétszer zuhant le radikálisan, először a múlt század negyvenes éveiben, másodszor a hetvenes-nyolcvanas években. Az első csökkenés okait, gondolom, nem kell különösebben taglalnom, a háború és az utána következő időszak kétszázötvenezer németet sodort el, egyáltalán nem spontánul. Ami a második és bizonyos értelemben „végzetes", mert visszafordíthatatlan fogyást eredményező hullámot illeti, viszonylag könnyen jutottam információkhoz, hiszen nyilvánvalóan sokakat foglalkoztatott ez a kérdés.
A legfrissebb kutatások adatait vettem figyelembe, a berlini Welle szerkesztőjének, Ernst Meinhardtnak az előadását egy 2010. december 5. és 10. között a bajorországi Bad Kissingenben szervezett konferencián, amely a romániai németekről szólt. Ernst Meinhardt a maga során annak a Dr. Heinz-Günther Hüschnek az adataira támaszkodik, aki két évtizeden át, 1968-tól 1989-ig a német szövetségi kormány közvetítő ügynöke volt, nem hivatalosan persze. Ő tárgyalt és kötötte meg a németek váltságdíj ellenében való kivándorlásáról szóló egyezségeket. A tárgyalások nem az államok képviselői között zajlottak, hanem német részről az említett ügyvéd, román részről szekuritátés tábornokok vettek részt ezeken, de a megállapodásokat hajszálpontosan betartották. Először egy évre, aztán hosszabb időszakokra kötötték az egyezségeket, és ily módon 1968 és 1989 között 236 000 németet telepítettek ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A megegyezések már-már cinikusnak tűnő részletességgel térnek ki az árra, példaként a harmadik, 1973. július 1-jétől 1978. június 30-ig terjedő szerződést foglalom össze: Kiutazók száma ebben az időszakban: legalább 40 000 személy. Megegyezett összegek: A kategória: 1800 DM - azokért, akik egyik kategóriába sem tartoznak bele az alábbiakból; B1 kategória: 5500 DM - tanulók; B2 kategória: 7000 DM - utolsó két tanulmányi évükben levők; C kategória: 11 000 DM - felsőfokú végzettséggel rendelkezők; D kategória: 2900 DM - szakmunkások. Azok a férfiak, akik a beutazás idején betöltötték 62. életévüket, és azok a nők, akik betöltötték 60. életévüket, az A kategóriába tartoznak. Azt hiszem, mindehhez nem kell kommentár.”