„- Az MSZP a rendszerváltás utáni két évtized meghatározó pártja volt a baloldalon. Törvényszerűen alakult ez így?
- Az MSZP számtalanszor megkísérelte ledobni magáról az utódpárti jelleget, ám választótáborának szociológiai karaktere, a párt fő értékmezői, rendre az utódpártisághoz vezetnek vissza. Ez a párt egy olyan korszakhoz kötődik sok választópolgár szemében, amelyet a szociális biztonsággal azonosítanak. 1990-ben a szavazók nagy többsége semmiféle baloldali címkéjű politikát nem akart látni, akik viszont igen, azok kifejezetten egy ilyen formációt támogattak.
Ebből ered egy kettősség: az MSZP egyrészt minduntalan bizonyítani akarta, hogy az új rendszer pártja, közben politikai tőkéje nagyrészt abból adódott, hogy belelógott az előző rendszerbe. 1994 után, mikor másfél millió ember az MSZP-re voksolt, demokratikus mivolta nehezen megkérdőjelezhető, sőt, magát a demokrácia letéteményeseként meghatározó baloldali-liberális szövetség vezetőjévé vált. Emellett az MSZP-nek kiszorító ereje volt a baloldalon, más szervezet nem kapott lábra mellette: az MSZP-n túl a politikai senkiföldje terült el. (...)
- Hogyan értékeljük az MSZP elmúlt egy évét? Beszélhetünk megújulásról?
- Biztos, hogy nem hónapok alatt zajlik le egy több mint 20 éve létező, nyolc év kormányzás után vereséget szenvedő párt megújulása. Időben az MSZP nem áll rosszul, valamivel több mint egy év után a második legnagyobb párt és az útkeresés fázisában van. Az más kérdés, hogy megvan-e az MSZP-n belül és a támogatóiban a kellő türelem, hogy ezt a folyamatot végigvigyék és kivárják az eredményét, az meg a vezetők politikai felelőssége, hogy a várakozásoknak meg tudjanak felelni.
Az MSZP ma sokkal rosszabb képet sugároz magáról, mint ami a helyzetéből következne. A teljes természetes módon a saját helyén, szerepén gondolkodó párt képe helyett egy szappanopera bontakozik ki, amivel a párt saját lehetőségeit is erősen korlátozza. Nagy kérdés, hogyan ér véget a belső vita: több kimenetel is elképzelhető, de talán az a legfontosabb az MSZP-nek, hogy a belső harcnak legyen valahol egy végpontja, ahol valamiképp lezárul ez a fejezet, s ne nyúljon el a küzdelem a végtelenbe. S a végpont után lehet majd újra politizálni.“