Amerikai tragikomédia

„Példátlan tragikomédia folyik Washingtonban. A civakodás tétje látszólag óriási, éppen ezért szinte minden eszköz bevethető a másik fél zsarolásának és lejáratásának érdekében. Eközben a döntéshozók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a várva várt megegyezést mindenképp tető alá kell hozniuk, mielőtt még az államkassza lenullázódna, mert ennek a következménye valóban vállalhatatlan lenne mindenki számára. Vagyis a meccs már akkor le volt játszva, amikor elkezdődött. Az utóbbi harminc évben 35 olyan törvényt hoztak, amely az éppen aktuális adósságplafont megemelte, és minden bizonnyal a harminchatodikat is még a héten aláírja Barack Obama elnök. A különbség annyi, hogy 1981-ben közel ezermilliárd dollár volt a plafon, most pedig 14 300 milliárd.

A szemünk előtt folyó politikai játszma tétje tehát nem a közvetlen csődveszély elhárítása, hanem az elkerülhetetlen költségcsökkentés elfogadtatása a közvéleménnyel, valamint az ehhez kapcsolódó politikai felelősség átruházása a másik félre. Eddig mindenki ügyesen taktikázott: a republikánusok nagy vehemenciával védelmezték a hazát a pénzügyi összeomlástól, a demokraták a gazdagok megadóztatásáért küzdöttek – mindent a választók szimpátiájáért. Eközben a hitelminősítők annak rendje s módja szerint a leminősítés fenyegetésével tartották fenn a nyomást, hogy a választópolgárok jól értsék: a megszorításnak nincs alternatívája. Az adósságvita nem más, mint egy Wall Street-i forgatókönyv alapján íródott színjáték, az amerikai lakosságnak mint közönségnek szánt hajcihő. A politikát ugyanis már rég foglyul ejtette a pénzügyi lobbi, és ezen sem a válság, sem az Obama-kormány nem változtatott. Az elnök pénzügyi tanácsadói egytől egyig egy szűk pénzügyi elit neveltjei, és már a hitelválság kialakulása idején is fontos állami pozíciókat töltöttek be.”