„[Kövér László] a Fidesz-frakció által elfogadott törvények tartalmát soha nem kifogásolta, holott a jogszabályok parlamenti »átverése«, maga az eljárás természetesen abszurd, és nyilvánvalóan megcsúfolja az országgyűlés iratlan hagyományait, de a blaszfémia mégiscsak abban rejlik, amit a kormánypártiak érdemben lenyomnak az ország torkán. A házelnököt zavarják az egyre gyakoribb technikai bakik, a sietség szülte kodifikációs pongyolaságok vagy épp inkoherens passzusok, ám ha pontos szövegezésben látja mondjuk a visszamenőleges hatályú törvényeket, akkor azokat már nem kéri ki magának - holott például ez a római jogon erőszakot tevő Fidesz-gyakorlat az igazi gyalázat.
Ennek ellenére Kövér formai protestálása legalább olyan furcsa, mint Pokorni Zoltán felszólalása a Fidesz kongresszusán. A párt alelnökeként óva intette a Fideszt az önteltségtől, attól, hogy elhiggye magáról, mindent mindenkinél jobban tud; Pokorni a Millenárison egyenesen úgy fogalmazott, hogy »a ránk leselkedő legnagyobb veszély mi magunk vagyunk«. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy időnként Navracsics Tibor is elégedetlenkedik a frakció és a kormányzat munkaköri elhatárolatlansága miatt, akkor annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy a Fidesz vezető garnitúráján belül, ha másban nem, de a stílus tekintetében mutatkoznak ellentétek. Némelyek mintha lassan ráébrednének: hatalomgyakorlásuk módja olyan látványosan ellenszenves, hogy az még a kétharmad birtokában is kontraproduktív.
Ezek a korifeusok úgy vélik, kevésbé agresszíven, és sokkal barátságosabb csomagolásban kellene »eladni« az egyébként változatlan politikai portékát. És ebben persze igazuk van; a kormánypárti emberek módszertana feleslegesen provokatív, hangvételük - a miniszterelnökével egyetemben - elfogadhatatlanul durva, fölényeskedő és lekezelő. Sokkal okosabban, körültekintőbben, empatikusabban viselkedhetnének.”