„A honvédségről kizárólag lesajnálóan nyilatkozók pedig akarva-akaratlanul hozzájárulnak a probléma konzerválásához. Ahhoz, hogy a döntéshozók közül kevesen érzik feladatuknak a helyzet megváltoztatást, vagy egy fejlesztési program kitűzését és az ahhoz való ragaszkodást. Elhiszem, hogy 1987-ben különösen nyomasztó lehetett Lentiben alkoholista politikai tisztek és félanalfabéta tisztesek teljhatalma alatt senyvedve körletet fókázni, de azóta eltelt majd' negyed évszázad. Egyszerűen lehetetlenség, hogy biztonságról, fegyveres erőkről való gondolkodásunkat ilyen mértékben meghatározza a diktatúra Néphadseregének öröksége. Újságírói munkám révén az elmúlt időszakban több hivatásos katonaként szolgáló férfit és nőt ismerhettem meg: elhivatottnak, felkészültnek találtam őket, fényévekre a sztereotípiáktól. A pénzhiány és a nemegyszer özönvíz előtti szovjet haditechnikával való birkózásnál is jobban bántotta őket azonban az a lenézés, amivel hozzájuk a magyar társadalom viszonyul - miközben arra tettek esküt, hogy minket az életük árán is megvédenek.
Lehet erre nevetve legyinteni, hogy ezek csupán üres szavak, meg »úgysem lesz háború«. Egyrészt a jövővel köztudottan az a probléma, hogy nehéz megjósolni (ráadásul például Svájc többszáz éve nem háborúzott, mégis a világ legátfogóbb tartalékosi rendszerét tartja fenn). Másrészt ilyesfajta hányavetiség éppen térségünkben indokolt a legkevésbé: alig több, mint tíz éve gyakorlatilag hadban álltunk Szerbiával a koszovói légicsapások idején. Az euró megzuhanásának és az Európai Unió recsegése-ropogása idején nem árt arra gondolni: lehet, a létezők legjobbikaként ismert világunknak már nincs sok hátra. Nem gondolom, hogy a német adófizetők nyomására a hitelekért cserébe Németország katonai erővel igyekszik majd megszerezni néhány görög szigetet. De azt igen, hogy a második világháború óta nem tapasztalt zord idők jöhetnek. Amelyben a - gazdasági, politikai, sőt, katonai értelemben vett - gyenge államok könnyen elbukhatnak, még Európában is.