Tegnap

„Miközben lassan sétálunk Mádl Ferenc köztársasági elnök temetésére, elhagyjuk Kádár János sírhelyét, majd szemben magasodik Deák mauzóleuma, végül megérkezünk Antall József síremléke mellé. Szinte képtelenség számba venni, ki mindenki nyugszik a Fiumei úti nemzeti sírkertben. Kossuth, Batthyány, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, de nem is folytatom. Halálukban végső soron eltűnik életük megannyi különbsége. Vagy mégsem? Nem éppen fordítva igaz? Azaz, ha a vég úgyis bekövetkezik, akkor nem az válik-e fontossá, ami előtte van, az élet? Ha már élünk, nem érdemes azt küzdelemre fordítani? Persze a halálban a küzdelem is átértékelődik. Ott voltunk Mádl Ferenc sírjánál azok is, akik életében nem értettünk vele egyet, akik más világnézetűek, gondolkodásúak vagyunk. De a Magyar Köztársaság volt elnöke ment el, a magyar politikai közösség egykori első számú képviselője, így amikor előtte tisztelegtünk, akkor a Köztársaság előtt is fejet hajtottunk. Ezt tettük.

A temetés hangulatából nem volt könnyű visszajönni a mai ügyekhez. De estére egy korábban szervezett program várt: egy bevásárlóközpont kávézójában (ki tudja mi a helyes kifejezés: nem bár, nem kocsma, nem étterem, de mindegyik egy kicsit) találkoztunk húsz-harmincévesek nagyobb csoportjával, sör mellett beszélgetni politikáról, Magyarországról, magunkról. 2005-2006-os emlékeket idéző élmény volt. Nyitottak voltak, okosak, baloldaliak és változást akartak. A baloldalon is, az országban is. Sugárzott belőlük a tehetség és az erő. Jók voltak, nagyon jók. Így sokáig elmaradtam, jóval tíz után érkeztem haza. Fura nap volt. Halállal, újrakezdéssel. Persze lehet, hogy minden nap ilyen egy kicsit.”