Orbán, a hamis monarcha

„Orbán zsenialitásában nemcsak elvakult hívei hisznek, de számos jel szerint ő maga is. (A hívek nyilván a Napóleonéhoz mérik az ő zsenialitását, az ellenfelek inkább a Leninéhez, a Mussoliniéhoz vagy a Hitleréhez – de ezt a vitát most ne nyissuk meg.) Az nem vonható kétségbe, hogy személyében annak idején rendkívüli tehetség lépett föl a magyar politika színpadára. Huszonkét évvel ezelőtt – és ez az egyik bökkenő! Mert több mint két évtizedet eltölteni a demokratikus politika frontvonalában: ez nem egyszerűen emberpróbáló, hanem emberőrlő, személyiségkoptató, sőt -torzító és -roncsoló helyzet.

A nyugati világban a leghosszabb karrierek se nyúlnak két évtizednél tovább, s ez életkortól független. Nemcsak Adenauernek és De Gaulle-nak járt le előbb a »szavatossága«, hanem Kohlnak, Schrödernek, Thatchernek, Blairnek is. Orbán még nincs ötven éves, de súlyos, néha megalázó vereségeket hozó két évtized után érkezett el a nagy esélyhez: a korlátlan hatalomhoz. Közben nemcsak ő kopott és roncsolódott, az uralma alatt zakatoló politikai gépezet is. Extrém módon hierarchizált pártja élén a vezér végletesen maga maradt: kiszorította, félreállította, száműzte egykori társait, fölszámolta azt a – Tölgyessy szavaival – »zárt, szerzetesi férfiközösséget«, amelynek kohéziója a Fidesz egyik legnagyobb erőssége volt valaha. (...)

Ha valaki nem értené: Orbán a legkomolyabban arról beszélt, hogy nagy magyar és európai államférfiként új medret kíván szabni nemzete történelmének. Hogy afféle fordított Szent Istvánként egy hasonlóan bátor, nagyszabású (és erőszakos), ámde ellenkező irányú és tartalmú hatalmi manőverrel kikapcsolja hazánkat a nyugati civilizáció eddigi áramából, s ezeréves múltunkat hátrahagyva Keletnek veszi az irányt: a kommunista-kapitalista Kína felé.”