Kultúrharc a könyvhéten

„Siránkozhatunk persze, hogy miféle szörnyűség ez a kultúrharc, de megfigyeltem már, hogy a saját pártatlanságáról elcsukló hangon valló író, újságíró mégis csak valamelyik oldal lapjában publikál. Légüres térben nem létezik sajtótermék Magyarországon, és ha igen, a kutya sem veszi meg. És persze, rendkívüli intelligenciája a »pártatlan« írót ugyanúgy érdekkörök és ízlésklubok felé taszítja, mint pártos társait. Vagyis: függetlenség magától értetődően nem létezik, van viszont a szép, kövér hazugság, hogy jaj, de szeretek én minden értékes embert és alkotót a világon, tartozzék bárhova, csak a minőség érdekel, senki hátországát nem nézem, és így tovább.

Akkor, ha így van (nincs így...), tessék mondani: miért nem ugrik be Spiró György egy fordulatosan megírt rovásírásos ábécéért a Magyar Menedék Könyvesházhoz, és lassú léptekkel miért nem ballag át a túloldalra, és gratulál Csurka Pista bátyánk Ungvári Tamás legújabb opuszához? Pedig gesztusnak sem volna utolsó...

Azért, mert az a pőre igazság, hogy nincs beszélnivalónk egymással. Párhuzamos kultúrát építgetünk: az ő ízlésük, szófordulataik, témaválasztásuk nem a mi ízlésünk, szófordulataink, témaválasztásunk, és viszont. Szörnyű, hogy ez így alakult? Persze. Lehetséges változtatni rajta? Belátható időn belül nem.

Az északírek becsületesebbek, mint mi, a csendes magyarországi polgárháború tábornokai és közlegényei. Legalább nem hazudoznak, hogy közük volna egymáshoz. Nálunk időnként az a rémkép tűnik elő, hogy igenis szót kellene értenünk ebben-abban... Felesleges igyekezet. Az efféle közeledés ugyanis nem parancsszóra zajlik, és még mindig becsületesebb a barátaink társaságát keresni, mint agyonszeretni valakit csak azért, hogy a saját el nem kötelezettségünket (valójában ostobaságunkat) demonstráljuk.

Tehát az idén sem bográcsozunk együtt Kornis Micuval. Hát, ez van.”