Véreim, magyar proletárok

„Lássuk be, elvtársak, tisztelt május elsejézők, ha rajtatok áll, az oroszok soha nem vonulnak ki innen, marad az egypártrendszer, ti pedig még mindig a kerítés felett kukkolnátok a brigádvezető napozó lányát. Mikroszkopikus vágyaitok, kolbászszagú beszédetek, kacsingatós hazugságaitok ma is pontosan olyanok, mint egykoron – lassan azonban kihátráltok az életből. Veletek, a kis Polskik kerekéig látó proletárokkal együtt valami végleg elillan. Bármilyen nehéz is a jelen, bármennyire ködbe borul a jövő, a késő kádári rosszindulatnak, vállalt kicsinységnek, intézményesített gyávaságnak és csordamentalitásnak egyszer és mindenkorra vége ebben az országban.

Május elseje? Utóvédjáték. De van abban valami tragikomikus, ahogyan az ősz magyar proletárok olcsó statisztának szegődnek a Magyar Kapitalista Párt központi rendezvényén. Szegények még az alapfelállást sem értik: valójában krumplikkal kellene ledobálniuk Gyurcsányékat a színpadról, hiszen ők törték össze álmaikat, vágyaikat, ők verték adósságba az országot, ezért nincs most pénz parizerre.

De ők csak állnak, s néznek üveges tekintettel. Az eső pedig csak csurog, csurog. Ne menjünk még, anyukám, várjuk meg a Kovács László beszédét is, őtet is nagyon bántsa a rohadék Fidesz.”