„Azon csapatok szerepeltek jól [a nemzeti labdarúgó-bajnokságban], amelyeknek a vezetői tudták, hogy mit akarnak. Székesfehérvárott például bajnokcsapatot. Ennek érdekében – ne hallgassuk el, közvetett állami segítséggel, a Mol szerepvállalása mellett – összevásárolták a legjobb magyar, illetve a magyar piacon megismert legjobb külföldi játékosokat, megnyerték vezetőedzőnek az ország legelismertebb szaktekintélyét, s ez így, együtt elegendő volt az aranyéremhez. A legfrissebb hírek szerint a klubnál nem érik be ennyivel. Nem hosszabbították meg Mezey György szerződését, a játékosként anno a legmagasabban jegyzettek közé tartozott portugál Paulo Sousa váltja, akit nagy valószínűséggel újabb légiósok is követnek majd a sikeres nemzetközi szereplés reményében. A fehérvári klubot három és fél éve még a felszámolás fenyegette, ehhez képest a befektetés – legalábbis az eredmények alapján – viszonylag hamar megtérült.
A Videotont akár példaként állíthatnánk a vetélytársak elé, a nagy többség számára mégis inkább a Paks lehet irányadó. Megmutatta, hogy csupa magyar – még csak nem is válogatott – játékossal is lehet sikert aratni. Természetesen nem a magyar virtus győzhetetlenségét, hanem a közösség erejét hirdetve. A paksiak jelentős része ugyanis valóban paksi, avagy környékbéli, akiknek nemcsak a mérkőzés másfél órájára és a prémium felvételekor fontos az eredmény, hanem amikor végigsétálnak az utcán, amikor rokonaik, barátaik elismerőleg a kezüket szorongatják.”