„A kép, ami kialakul az olvasóban, rémisztő és elszomorító. Most kezdi az elemző megérteni, mi lehetett az oka annak, hogy Hoffmann kolléga a 80-as évek közepét tartotta a legalkalmasabb időszaknak az MSZMP-tagságra – ekkor kérte felvételét akkori »pártunk és kormányunk«-ba. Az egész elképzelés bűzlik a késő kádári puha diktatúra módszerétől, világképétől, céljaitól, de »új« keresztény köntösben. Ennyiben erősen hasonlít a két háború közötti ócska, poroszos iskolarendszerhez.
Megyünk vissza, tönkretéve a jól működő, modern rendszereket, megfosztva intézményeinket a valódi feladatok megvalósítási lehetőségétől, a gyerekközpontú, szerethető, vagy legalábbis élhető iskola működésétől, melynek alapvető, sőt talán egyetlen feladata, hogy a helyi közösségek, az iskolát választó családok értékeinek és elvárásainak megfelelően boldog és hasznosítható gyerekkort biztosítsanak csemetéiknek.
Sajnos ebből a »förmedvényből« nem lesznek tüntetések, nem lesznek akár Európáig is elérő viták. Hazánkban az iskola nem kiemelt közéleti kérdés, pedig borzalmas alkotmánnyal vagy rémisztő médiatörvénnyel még lehet – ha nem is könnyen – élni, de ideológiailag meghatározott, gyermekellenes iskolákkal nem!
Nézzük a konkrétumokat, csak jelzésértékűen, hiszen az anyag szellemisége, céljai és eszközrendszere oly mértékben elfogadhatatlan, hogy nem érdemli meg a részletes szakmai vitát.
Az elképzelés fő mozgatórugója az iskolarendszer újraállamosítása, az állam, mint az egységes rendet teremtő politikai hatalom kiterjesztése.
Ezzel az iskola ügye a helyi közösségektől ismét az állam, a mindenkori politikai hatalom kezébe kerül vissza.”