A Kánaán-politizálás csődje

„Az emberek feje felett mindig ott lebegett a változás, a változtatás, mint fenyegetés, hiszen azt azért a tájékozatlanabbak is sejthették, hogy a legkülönbözőbb becenevekkel (öngondoskodás, modernizálás, újjászervezés) ellátott reformterveket nem a harmonikus rend, az ideális közteherviselés és a fejlődő trend hívja újra és újra elő, hanem az egyre elviselhetetlenebb egyensúlyhiány, amely birtokba veszi a magyar élet valamennyi szektorát, területét.

Nem véletlen, hogy az »elégedettség«, a közhangulat optimizmusa maximum abban a mondásban merült ki, hogy »a jövő év rosszabb lesz, mint az idei, de jobb a következőnél«. A realitások számbavétele katasztrofálisan ütközött a politikai számításokkal és ez máig gátja a közpolitika kijózanodásának.

Orbán Viktor a kétharmados többségét kezdetben arra akarta felhasználni, hogy az unióval elhitesse: megéri, ha az átépítés startjához a büdzsé felpuhításával lélegzetet vehet: készült tehát megint egy kis szuvenír. Az elutasítás egy embrionálisan már meglévő, mégis félkész koncepciót hívott életre, azzal a közhatalmat centralizáló vággyal, amely a kormányzati felhatalmazást háborús logikával ötvözi, határon innen és túl rátalálva a »megbúvó« ellenségekre. A legrosszabb variáció azonban, ha az érkező számok válnak azokká. Mert akkor kámforrá válik minden körmönfont kommunikáció, ránk traktált ideológia. A megteremtendő új Magyarország inkább hasonlít majd egy régire.”