A hit ereje

„Karol Wojtyla különleges ember volt, köztünk élő szent, de nem lett és valószínűleg soha nem lesz torz az őt körülvevő népszerűség. Ő nem rocksztár, hanem Isten szolgája. Ahogy a téren összesereglett nép sem szurkoló, nem is rajongó, s a legkevésbé sem turista. Bár a messzi földről érkezett sokaság fényképezget, hazaküld egy képeslapot, amelyen a vatikáni posta bélyegzője szerepel, és megcsodálja Garibaldi lovas szobrát, de mégis képes arra, hogy az egész éjszakát a Tevere partján töltse, majd hajnali ötkor, mikor kinyitják a kapukat, bemenjen a térre, s ott misét hallgasson. Éjszakára élő szőnyeggel vonták be a Szent Péter tér környékét a zarándokok, az egymillióból legfeljebb egy maroknyi aludt néhány órát, a többiek virrasztottak, imádkoztak, énekeltek. Nemzetük zászlaját változatos formákban aggatják ruhájukra, saját lobogójuk köré gyűlnek, saját dalaikat éneklik. Nincs ebben semmi ellenségeskedés, itt nem valakivel szemben határozzák meg magukat a nemzeti közösségek. A zászlók kifeszítésében uralkodó gondolat inkább büszkeség.

A lengyeleké, hogy ők adták a pápát a világnak. A franciáké, hogy a közvélekedéssel ellentétben igenis hatalmas számban jönnek el Rómába, s a templomaik nem csupán műemlékek. A braziloké, amerikaiaké vagy kolumbiaiaké, hogy időt, pénzt és fáradságot nem kímélve eljöttek távoli hazájukból az Örök Városba. Mindezt miért? Nem várt rájuk semmi váratlan, sem gyönyörű művészeti élmény. Mindenki pontosan tudta előre, mi fog történni, a mise szavai sem változtak, mégis tengernyi ember érezte fontosnak, hogy ott legyen azon a napon, amikor boldoggá avatják II. János Pál pápát. Emellett érezze a közösség és a hit erejét, a békés és szeretetteljes hatalmat, azt, hogy lehet százszor is temetni a kereszténységet, nem mindig annak van igaza, aki hangosabban kiabál.”