„Nem is értem, hogy kollégáim a túloldalon miért nem ugrottak rá azonnal például arra az új kormányzati elgondolásra, amely szerint az állami újraelosztás szintje – vagyis annak a mértéke, hogy mennyit költ az állam a társadalomra és a gazdaság szereplőire a befolyt adókból – drasztikusan lecsökken. Magyarul: a térségi összehasonlításban elhízott magyar állam a rendszerváltás óta először versenyképessé válhat a környező országokhoz képest. A konvergenciaprogram szociális kiadásokat csökkentő, az állam méretét visszanyeső döntéseivel Magyarország úttörőszerepbe juthat. Versenyképességünket pedig javítja, hogy a vállalkozások számára jelentősen lecsökken a bürokrácia.
Mindenesetre a gazdaságpolitikai átalakítások nyomán hihetetlenül kelendőek a magyar állampapírok, ami – tekintve, hogy a piacról finanszírozzuk magunkat – gyakorlatban is kézzelfogható eredménye a megelőlegezett bizalomnak. Költségvetési mintaország épül?
Persze az, ami tetszik a piacnak, nem feltétlenül válik szimpatikussá a választópolgárok számára. Borítékolható: sok vesztese lesz e gazdaságpolitikának, miután sok területet érint a kormány reformcsomagjában vázolt kiadáscsökkentés. (...) Egyébként teljesen mindegy, minek nevezzük a kabinet tervezett intézkedéssorozatát: megszorításnak, csomagnak vagy éppen szerkezeti reformoknak. Ami ugyanis következik, az túlmutat a definíciók gyártásán.
A kormányzat új gazdaságpolitikája ugyanis nem más, mint végső leszámolás a szocializmussal, annak »vívmányaival«.”