Én volnék egy csodabogár?

„Sokan azt gondolják, hogy elég az, hogy ma már egy gombnyomással eljutok a világ másik felére. De így csak információt szerzek, de ez nem helyettesíti azt, amikor ténylegesen van érzelmi elkötelezettség, közösen megélt élmény. Bartók Béla ugye gyűjtött szlovák, román, ruszin dallamokat is, és abban az akkor sem feszültségmentes politikai légkörben csodálatos munkát végzett. Tisztelettel viseltetett ezek iránt a kultúrák iránt, megtanulta a nyelvüket: szerette volna őket minél jobban megismerni és megérteni. És erre nem hogy nem köszönetet kapott, hanem kritikát és gyanakvást, hogy mit akar ezekkel, nem elég neki a magyar népdal? Nem fogták fel, hogy az egyik nem a másik rovására megy. Én is gyakran megélem ezt, hogy ellentétbe akarják állítani a magyar népzene iránti olthatatlan szeretetemet más népek dalainak szeretetével. A kérdést sem értem sokszor – vagy ez tényleg ilyen fura, én volnék egy csodabogár? Azt hisszük, hogy egyre nyitottabbak leszünk, de nem. Ezek felületes dolgok: mindent összehalmozunk, mixelünk, nyomogatunk. Hatalmas információs káosz alakul ki, amiben teljesen elvész az, aki nem lát tisztán. Azt kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy a sok nyomkodás közben hogyan tegyék helyükre a dolgokat. Remélem, hogy legalább az én két fiamnak valamennyire sikerült. Egyébként ők nem népzenerajongók: elismerik, tisztelik, de nem ez a napi élményforrásuk. Teljes mértékig hozzám kötik a népzenét. A nagyobbik fiam például brékel, évek óta, versenyszerűen, egészen fantasztikus szintre fejlesztette. Ennek megfelelően őrületes zenéket hallok kiszűrődni a másik szobából: egy goa nevű műfajban utazik. De nyolc éven át csellózott saját kezdeményezésére, a kisebb pedig öt éven át bőgőzött; ő egy időben raszta volt.

 

 

Az iskolában már énekóra sincs, nemhogy népzene az énekórán. Olyanról is hallottam, hogy például a szolmizálás volt a büntetés az órán. Heti egy órában nem lehet elérni, hogy az a gyerek is vigyen magával valamit felnőttkorára, aki otthonról nem kapja meg a zene élményekre alapozott szeretetét. Mégpedig azért, hogy jobb ember lehessen, valamit kapjon a lelkivilága - mert nem lehet anélkül létezni. Ez nem vicc, ezt mondja az összes létező reál tudomány is: valamit kell a lélekbe pakolni ahhoz, hogy emberi életet élhessünk. Másfelől az is túlzás, hogy mindent a gyerekek ízlése szerint kellene átalakítani, hogy könnyebb legyen a szájukba adagolni. Nem fogjuk átépíteni a Mátyás templomot, hogy jobban tetsszen annak a kölyöknek. Szerintem sok baj van a morállal, fegyelemmel is: a gyerekek mindenhol azt látják, hogy mindent lehet, és minél nagyobb tapló valaki, annál sikeresebb. Nagyon nehéz ezt ellensúlyozni. Zenében is az a menő, ami zúzós. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy a népzene mindenre, az ilyen »zúzásokra« is szolgál példával. Amikor a másik szobából hallok valami eszetlenül hangos elektronikus zajt, amit nem tudok elviselni - akkor felrakok egy jó kis makedón cd-t, ilyen dobok, olyan zurnák: hangos, zúzós, vérlázító, az ember eksztázisban ugrál rá. Vagyis nem szorulok elektronikus zajokra. Az persze más kérdés, hogy a mostani tizenévesnek van egy hangzásképe, amit szeret hallani. Ha valami nem hasonlít ehhez, akkor nem érdekli, nem köti le. Hiába nagyon zúzós és ritmikus egy kalotaszegi legényes, azt, aki nincs hozzászokva a hegedű hangjához, nem fogja meg. Ha a Both Miki eljátssza neki a Naprában, akkor lehet, hogy azt gondolja, hogy ez baromi jó. Sokféle lehetőség van arra, hogy a népzenét más műfajokkal keverjék, de fontos, hogy az arányt jó ízléssel eltaláljuk. Ehhez kellenek művelt zenészek.

 

Az én hangom, gondolkodásmódom népzenén érlelődött, ezért olyan ízű, hogy akármit csinálok, népzenés hangvételű lesz. Az István, a királyba is ezért kért fel Szörényi Levente: ezt a hangszínt, ezt a tónust szerette volna. Úgyhogy nem hiszem, hogy valaha is akarnék és tudnék például egy nyugati popsztárt utánozni - bár akik ismernek, tudják, hogy az égvilágon mindent szoktam jókedvűen dalolgatni a fürdőszobában. Ez az ember hangjának jót tesz, mert megfigyeli a stílusjegyeket, megtanulja a trükköket. De aztán az agyban helyre kell tenni a dolgokat. Szeretem, ha valakin érezni a gyökereit, hogy honnan jött, hová tartozik. Nálunk minden kicsit faramuci: ha valaki a népzenéhez nyúl, rögtön azt kérdezik, hogy »népieskedsz, magyarkodsz?« Pedig ez annyira evidens dolog, hogy ha valaki itt nő föl, akkor ezt tudja és szeresse is, mert mi mást szeressünk, ha nem ezt. A Sinéad O"Connortól senki nem kérdezi, hogy »te most írkedsz?«”