Én, pánpéter

„A magyar újságírás amolyan pop-témaként kezeli a szigorúan kisbetűs pánpétereket, azokat, akik az istennek sem mennének dolgozni. Jókedvükben csüngnek anyjuk csecsén még akkor is, ha már a fejük tetején kopaszodó folt éktelenkedik, és már ők is egy héttel előre érzik, mikor fog esni. Mint a Cheers-ben az erős negyvenes Cliff, aki az anyjával élt (vagy az anyja élt vele), postás volt, és sokat ivott. Persze, értem én, hogy egy ponton túl már marha unalmas az alkotmányozás, az arab világ sem bír akkora hírértékkel, és a médiatörvény sem generál annyi kattintást, hogy az a hirdetőknek megérje. De csak ezért talán nem kéne közröhejt csinálni egy egész generációból, hízelegve a korosodó középosztálynak: tényleg, ezek a kis taknyosok mennyire pofátlan ingyenélők, bezzeg a Luca, az elment bolti eladónak, mára meg már övé az egész parfümrészleg a Tesco-ban.

Mivel magamat is a szóban forgó generáció tagjának tekintem, úgy érzem, érdemes legalább említést tenni azokról az egyébként fontos és mégis valahogy a szőnyeg alá söpört szempontokról, amelyekről a megjelent cikkek nemes egyszerűséggel és hűvös, érett eleganciával megfeledkeznek. De előbb, csak a tisztánlátás érdekében: 26 éves vagyok, a barátnőm szüleinél lakom, ki is bírom röhögés nélkül. Nincs diplomám, egy éve nincs állásom, pedig keresek. Szeretnék tanulni, de mivel még részmunkaidős állásra sem vesznek fel, ezért az iskola egyelőre nem tűnik reális alternatívának, hiszen »valamiből élni kell, valamiből inni kell«. 18 éves korom óta próbálok függetlenedni a szüleimtől, ami épp csak addig volt kibekkelhető, amíg a munkahelyem meg nem szűnt, de az sem volt sétagalopp, igaz, egyszer vettem magamnak egy farmert.

Ez az a pont, melyet praktikusnak tartottak figyelmen kívül hagyni a kérdést biztonságos távolságból, nagy hozzáértéssel vizsgálók. Márpedig legkésőbb a 2008-as válságot követően a munkaerőpiac még könyörtelenebbé vált. A munkáltatók a munkavállalókat nagyobb teljesítményre kényszeríthették, utóbbiak pedig joggal félnek attól, hogy az utcára kerülnek, hiszen sokan mások rákerültek a szopóágra, és azóta is csak néznek maguk elé, hogy akkor most merre tovább.

Kínos, hogy erre annak a generációnak a figyelmét kell felhívni, amelynek tagjai első sorból nézhették végig a piac kialakulását. A munkaerőpiac is egy piac, vagyis kereslet van és kínálat, márpedig ha a magyar versenyszféra (mert a közalkalmazotti viccről bértáblástul, öncélúságostul inkább ne is beszéljünk) azzal szembesül, hogy a kínálati oldalon valami felborul, és tömegek jelennek ott meg, akkor teljes joggal megteheti, hogy finnyás lesz, és csak a magasan kvalifikált munkaerőt foglalkoztatja, akár van szüksége arra a pénzügyes diplomára, akár nincs.”