Célkeresztek

„A magyar szélsőjobboldal egyénei és intézményes fórumai játszva szoktatják híveiket és szimpatizánsaikat az öléshez. Van persze rengeteg olyan számítógépes és internetes játék a világban, amelyben ölni kell, de ott legfeljebb az agresszivitás levezetése, még inkább az ügyesség kipróbálása és a reflexek fejlesztése a cél. Sohasem létező személy vagy embercsoport a célpont, különösen nem »ellenséges« politikai táborhoz tartozó konkrét személyek vagy egyébként is megvetett kisebbség tagjai az áldozatok. A mai magyar jobboldali kultúrában ez nem így van. Heller Ágnes legújabban szemkilövő játékban bábu, Gyurcsány Ferencre fegyverrel vadásztak a Gyurcsány-huntingban, éppúgy, ahogy a cigányokra az Olah Action nevű népirtó játékban.1 Így aztán előbb-utóbb annak is, aki nem szeret játszva gyilkolni, megtelepszik a hátsó agyában a gondolat: ezek az emberek szabad prédává váltak, nemcsak az emberi méltóságuk, az életük sem ér egy fabatkát sem, mindenki lábtörlői, játszva, verbálisan, van, akibe ténylegesen is bele lehet rúgni vagy ereszteni a golyót.(...)

Gyurcsány Ferencet alig néhány éve a rendőrsorfal mögül kellett kilőni a neki szánt játékban. És megvolt hozzá a körítés: felsorolhatatlanok azok a jelzők – mennyiségileg is, ocsmányságukban is –, amelyekkel az elmúlt hét évben  a »konzervatív polgári« Fidesz és az ájtatos KDNP politikusai Gyurcsány Ferencet és vele együtt a nyilvánosságot bombázták nap mint nap. Ma sem igen múlik el ülésnap úgy a parlamentben, hogy a Fidesz–KDNP-koalíciótól és a vele e tekintetben (is) nagy összhangban együttműködő szélsőjobboldali Jobbiktól ne kapna Gyurcsány az éplelkű embert stilárisan is elborzasztó oldalrúgást (és jegyezzük meg, hogy elsősorban Schiffer András frakcióvezető révén az LMP is gyakran szólózik a kórusban). Deutsch Tamás, minthogy a magyar Országgyűlésben nem élheti ki azt a lekezelés-, megalázás- és gyűlöletmennyiséget, amelyet kollégáival együtt az elmúlt években felhalmozott magában, áttelepült az internetre. Ott hozza a nagy nyilvánosság tudomására, hogy szerinte például így áll fel az emberi hulladékok hierarchiája: »Vannak rosszindulatú örültek. Vannak irtózatos gecik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány«, aki »egyszer és mindenkorra elmehet a picsába«. Deutsch Tamás ugyanúgy nem szégyelli ezt a beszédmódot (és nemcsak a trágársága miatt), ahogy egyetlen más párttársa sem szégyenkezett soha saját pártja és önmaga bunkó stílusa miatt. Mi több, Deutsch már ott tart, hogy ideológiát is csinál hozzá: »Ez így emberi. Ez így természetes. Ez egy természetes hétköznapi emberi közlésnek a terepe«, mondja Bolgár Györgynek, és Bolgártól, mint liberálistól, toleranciát követel ehhez a stílushoz. (Újabb hamis fogalomértelmezés a Fidesztől a magyar ember eligazítására: a tolerancia a mindent eltűrés szinonimája, a liberális meg az, aki a neki nem tetsző beszédmódokat sem teszi szóvá, mert ennek megválasztása a másik ember megkérdőjelezhetetlen szabadságjoga. Azon már csodálkozni sem érdemes, hogy Deutsch Tamás nem tud és nem akar különbséget tenni – és ezzel másokat is ugyanerre ösztönöz – a nyilvánosságnak szánt beszéd és a zárt körben elhangzott beszéd közt. Hamarosan bizonyára az Európai Parlament egyik folyosóján áll meg pisilni, hiszen ez a tevékenység is nagyon emberi és nagyon természetes, ezért méltatlan, hogy egy szűk helyiségbe zárva kelljen végezni.)