„Az Ön emberei folyamatosan kifogásolják, hogy én nem egyszer gyávának nevezem Önt. Higgye el, nem jókedvemben teszem. Csak akkor használom Önre ezt a jelzőt, amikor nem mer szembenézni saját feladatával, felelősségével, esetenként pedig saját döntéseinek következményével. Ön, Miniszterelnök úr, most is ezt teszi, tehát gyáván viselkedik. Jobban örülnék, ha gerinces miniszterelnöke lenne Magyarországnak. De legnagyobb sajnálatomra Ön nem az.
Ön szereti bátor kommunistafalóként feltüntetni önmagát. Olyan embernek, aki önnön két kezével szabadított meg bennünket a gonosztól, aki állhatatos ellenfele minden kommunistának. Ehhez képest végignézve az Ön közvetlen környezetét, meglepően sok olyan embert találunk, aki tagja volt az egykori állampártnak, aki készségesen együttműködött az akkori rezsimmel. Ezen emberek – ugye jobb, ha nem nevezem meg őket nevükön? – a jobboldalra sodródva akkor és addig vihetik valamire, amikor és amíg Ön és pártja, valamint csatolt részei nem találják úgy, hogy eljött az ideje az emlékek felmelegítésének, a kommunista múlt felidézésének. Ezek az emberek Öntől függenek. Örömtelenül jegyzem meg, hogy az Ön által megnevezett és megválasztatott jelenlegi Köztársasági Elnök is ezen személyek népes csoportjához tartozik. Ön meg láthatóan élvezi, hogy ilyen emberekkel veszi magát körül. Látja, ez valóban méltatlan. Méltatlan egy demokratához, egy antikommunista jobboldali politikushoz, egy jó minőségű emberhez.
Minden estre szöget üt az ember fejébe, hogy az ügynökvilágot kutató Kenedi-bizottságot Ön nem éppen azért számolta-e fel, majd pedig tette lehetővé az összegyűjtött anyagok privatizálását, hogy az egykori ügynököknek ezzel adott szívességet egyszer majd visszakérhesse? Amit Ön tesz, az nem tisztítja a múltat, hanem mocskolja a jelent és a jövőt.”