Mindnyájunknak

„Széchenyi »seggbe rúgta« volna Kossuthot, kötöznivaló bolondnak tartotta Táncsicsot, a frász kitörte attól, hogy a pesti utca szétdúlja mindazt, amit a nemesi politika már elért az udvarnál. De nem toborzott híveket, hogy vigyék vissza Táncsicsot a börtönbe az ő Lánchídján, amelyen érte mentek, s visszafelé a házak faláról kaparják le a rengeteg felragasztott Nemzeti dalt. Senki nem őrült meg akkor még. Képesek voltak megbecsülni a szabadságot, az úrbéri terhek eltörlését, a jobbágyi kötelék felszámolását, a politikai szuverenitás (akkor még részleges) megteremtését, s tudták, hogy mindezt csak együtt védhetik meg, akármi is a véleményük a másikról. Komolyan vették magukat és az ellenfeleket is.

Azt hisszük, hogy most csupa barátság a világ? Hogy megengedhetjük mindazt, amit művelünk önmagunkkal?

A tét – akár ’48-ra, akár ’56-ra is gondolhatunk – komoly. A csehek például egy csepp kiontott forradalmi vér nélkül jutottak – gazdasági, társadalmi értelemben – ugyanoda, ahová mi. Ha szétziláljuk a szabadság rendszerét együttműködésre képtelenségünkkel, ünnepelt forradalmainkat is lejáratjuk. Vagyis önmagunkat. Az emberek őrülten vágynak már közös élményekre. Gólra, koncertre, filmre, tópartra, szerethető, sőt tisztelhető vezetőkre. Akik, ha azt üzenik, persze mindnyájunknak el kell menni. De erre csak akkor lehetünk képesek, ha amíg itt vagyunk, a legutoljára látjuk egymásban az ellenséget. Ha már egyáltalán muszáj lenne bárkiben is.”