Kolozsvári LMP-sek, szevasztok!

„A hat évvel ezelőtti, gyászos emlékezetű népszavazás egy életre szóló tanulság volt arról: mi történik, ha a határon túli magyarság ügye valamilyen okból a budapesti belpolitika centrumába kerül. A témát kínkeservesen sikerült kicibálni ebből a tartományból. Eljutottunk oda, hogy a december ötödikén »nem« szavazatra buzdító szocialista párt sem látott más lehetőséget tavaly nyáron, csak a kettős állampolgárság támogatását. De ettől még - ne legyen kétségünk - egy kiélezett választási küzdelemben a szocialisták minden további nélkül használnák a különleges, részint saját nemzettársaira irányuló magyar xenofóbia (»erdélyi magyar=román«) fegyverét.

Elképzelhetjük, mi lenne a kommunikációs vonal, ha egyszer például a hazai jobboldal a határon túli szavazatokkal maradna kormányon, vagy kerülne hatalomra. Az az információhiány, kádári indíttatású bendősovinizmus, amely a hat évvel ezelőtti népszavazás eredményéhez vezetett, még nem múlt el a magyar társadalom egy tekintélyes részéből - ezzel jobb, ha tisztában vagyunk.  Nem azt állítom, hogy a Gyurcsány Ferenchez hasonló  gondolkodókra sandítva kell a nemzetpolitikát alakítanunk. De azt igen, hogy a szavazati jog kiterjesztéséhez hasonló, a magyar belpolitikát komolyan befolyásoló lépést alaposan meg kell fontolni, ha már egyszer a témában komoly sebeket ejtettünk saját magunkon. Amennyiben a cél a minél egységesebb magyar nemzet, kerülendő a szembenállást lehetségesen erősítő döntés. 

Különösen azért, mert a szavazati jog megadása esetén a magyar jobboldal sincs védve a meglepetésektől. Lehet, hogy most biztosnak tűnik a beágyazottság határon túl, de valójában keveset tudunk a külhoni magyarok politikai preferenciáról. Nincs kétségem afelől, ha egy választáson mondjuk Délvidéken csak kevés magyar állampolgár szavazna (mert nem érzik a döntés hatását a mindennapokra), vagy kiderülne, hogy Kolozsváron  észrevehető számú LMP-szavazó, Beregszászon meg szocialista szimpatizáns él, a magyar jobboldal egy része rögvest árulást, Stockholm-szindrómát, hálátlanságot emlegetne. Mert hasonló szokott lenni a reakció, amikor a vágykép nem találkozik a valósággal.

És akkor már ismét olyan magyar-magyar politikai ellentétnél tartunk, amelyet magunk idéztünk elő - én szeretném a legjobban, ha mindez csak megalapozatlan vészmadárkodás lenne.”