„A kérdés most az, hogy a külföldnek ölbe tett kézzel végig kell-e néznie a történéseket, s amikor a fegyverek elcsitulnak, folytatni Líbiával és vezetőjével mindazt, aminek a felkeléssel vége szakadt? Nem visszanézni, hogy mi történt az elmúlt hetekben, hasonlóan ahhoz, ahogyan akkor viselkedett a nemzetközi közösség, amikor Líbiát és vele együtt Kadhafi rezsimjét rehabilitálták a Lockerbie-merénylet áldozatainak fizetett kártérítésre válaszul?
Ha az elmúlt húsz év nyugati katonai intervenciós gyakorlatát szem előtt tartó – azzal koherens – választ keresünk, a beavatkozás nem lehet vita tárgya. Irak 1991, Bosznia-Hercegovina 1992, Szomália 1993, Koszovó 1999, Afganisztán 2001 és Irak 2003 után látszólag tökéletesen illeszkedne a sorba egy Líbia 2011 is. Ez olyannyira így van, hogy az elmúlt hetek NATO- és európai uniós találkozóin a fősodrú média képviselői szinte kizárólag erre vonatkozó kérdéseket tettek fel Anders Fogh Rasmussen főtitkárnak, Lady Ashton kül- és biztonságpolitikai főképviselőnek vagy éppen a soros elnökséget adó Magyarország honvédelmi miniszterének, Hende Csabának. Mi több, a kérdések túlnyomó részét úgy fogalmazták meg, mintha a beavatkozás lenne az alapvetés, a kötelesség, a magától értetődő tett, mintha az államok szuverenitásának sérthetetlensége egy rég elfeledett legenda lenne csupán, amelyet meghaladott az emberiség, különösen annak »fejlettebb« része. Barack Obama amerikai elnök látványosan hezitáló Fehér Házának egyik szóvivője fején találta a szöget a minap, amikor azt mondta, hogy néha úgy tűnik, az újságírók egyfajta videojátékként képzelnek el egy repüléstilalmi övezetet. És persze nem csak az újságírók – tehetnénk hozzá.”