„Azt az ellenzéket lehet(ne) komolyan venni, mely a számára elfogadhatatlan válaszok helyébe odaállítja a sajátjait, és nem hivatkozik rá, hogy ellenzékből nem ismerheti a pontos helyzetet meg egyébként sem az ő dolga. Az első hivatkozás nevetséges, a második mélyen erkölcstelen. Ami a társadalomnak dolga, az nem lehet az ellenzéknek nem dolga. Az az ellenzék, mely elutasítja a nyugdíjmegtakarítások kisajátítását, az alacsony jövedelműek, a szegények, a munkanélküliek módszeres letaposását, a tőkét a gazdaságból kifordító orbitális különadókat, nem szolgálhat a közép- és felsőbb rétegeknek kellemesebb megoldásokkal, mint a kormány, csak kellemetlenebbekkel. És pusztán azzal vigasztalhatja őket, hogy a kellemesebb válaszok a számukra is legkellemetlenebb következményekhez vezetnek.
Az az ellenzék hiányzik, amelynek van bátorsága akkor szidni Orbánt, amikor elveti a családi pótlék megvonását a tisztességes mértékű adózás alól egyébként is felmentett jobb módúaktól; amikor korkedvezményes nyugdíjat ad a nőknek, amikor kidobja a csomagból a nyugdíjasok anyagi helyzettől független utazási kedvezményének a megvonását. Nem igaz, hogy ilyen ellenzék nem létezhet, mert létezett. Az utóbbi időben már éppen csak mutatóban, de a 90-es évek elején az ellenzék nagy többsége ilyen volt. Az SZDSZ, a Fidesz és a kétlelkű MSZP Békesi-lelkű része. Volt akkoriban egy ellenzéki fiatalember, aki pártja nevében hevesen és kitartóan tiltakozott a kormány megalapozatlan nyugdíjemelési javaslata ellen. Emlékszik még valaki a nevére?”