„Amint mai vezető anyagunkból kitűnik, a Fidesz–KDNP alkotmányozását már most történelminek nevezhetjük. Elegendő csak a kiszivárgott részleteket lajstromozni, rágódni politikai, történeti, etikai érveken és ellenérveken – bármit is gondoljunk a kormánytöbbség ízléséről, témaválasztásáról, nem kétséges, hogy a rendszerváltozás óta ez az egyik legnagyobb közös vállalkozásunk.
És akkor most írjuk le, hogy mitől féltjük az alkotmányozó többséget.
Amikor Gyurcsány Ferenc a 2004-es MSZP-kongresszuson megkaparintotta a miniszterelnökséget, egyet biztosan tudhattunk. Nyilvánvaló volt, hogy a becsvágyó, nyugtalan sportminiszterrel tizenkilencre húztak lapot a párt erős emberei. Ha akkor Kiss Péter váltja Medgyessyt, talán még ma is itt volna nekünk egy szürke, jellegtelen, kockázatmentes posztkomcsi tömegpárt, kiszámítható és hűséges szavazóbázissal. De jött Gyurcsány, és a maga idegbeteg személyiségével szétzilálta előbb a saját pártját (ez még nem volna baj), majd az országot (ez már annál inkább).
Szerintem most a Fidesz húzott tizenkilencre lapot: ők is újraszabják a fazont. A tét azonban jóval nagyobb, mint a pápai gyerek idején. Drámai fordulattal élve itt a lét a tét. Ha az alkotmányozás szelleme középtávon – úgy tíz-tizenöt év alatt – átjárja a magyar társadalmat, akkor megnyertük a jövőt. Akkor a gyarapodó, fiatalos, becsületes Magyarország képe rajzolódik ki a szemétdomb mögül. Ha nem, és egy-két ciklus alatt megbukik az utolsó épkézláb nemzeti program, amelyet nem klinikai ápoltak erőltettek a nemzetre, mindannyian megnézhetjük magunkat. Akkor újra előjön a csatornák népe, ahogyan előjött 1789-ben, 1919-ben és 1945-ben, és kíméletlenül lesújt mindenkire, aki sikeresebb, értelmesebb, többre hivatott ebben az országban.”
