Az új alkotmány történelmi jelentősége

„Az új alaptörvény olyan rezsimet hoz létre, amely – a választásokra készülő Fidesz–KDNP gondosan ködbe burkolt sugalmazásaival ellentétben – nem pusztán folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására a szociális, népjóléti közszolgáltatások leépítésével, a reálbércsökkentéssel, általában: a megszorításokkal próbálkozó politikáját, hanem ezt a politikát kőbe vési, az ország alaptörvényévé teszi. (És a széles körű követelések ellenére nem nyilvánítja ki a lakhatás jogát. Ugyancsak hiányoznak az új alaptörvényből a számon kérhető ökológiai jogok.) (...) A nemzeti neokonzervativizmus még nem merészkedett az állampolgári jogegyenlőség nyílt, explicit megszüntetéséig, de közeledik ehhöz a határponthoz. A köztársasági alkotmány ragaszkodott az alapjogok – köztük a szociális jogok – föltétlenségének és korlátozhatatlanságának mítoszához, az új, posztrepublikánus és antirepublikánus alaptörvény viszont új mítoszt teremt: azt, hogy az alapjogok gyakorlását (gyakorolhatását) ki kell érdemelni az állami tekintély színe előtt.

Evvel a második világháború óta a polgári demokráciákban uralkodott konszenzus megszűnt. Az új magyar állam nemcsak a kisebbségbe szorult magyar baloldalnak üzen hadat, amelyet – a közvélemény egyharmadát – szüntelenül megaláz szimbolikusan és a hétköznapi üldözési praktikákkal, hanem a magyarországi társadalomnak is, amelynek a rászoruló többségét az állam (jogokkal és méltósággal fölruházott) kényszerű ügyfeléből az állam kiszolgáltatott alattvalójává változtatja, miközben ezt a társadalmi többséget szándékairól elmulasztja tájékozatni. Sőt: a médiapolitikájával elrejti a társadalom elől azt, amit tesznek vele.

Az új rezsim hívei azt hozzák föl patrónusaik védelmére, hogy nem lövetnek, mi több: egyelőre megírhatjuk véleményünket a különösebb befolyás nélküli lapokban. Igazuk van. Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül.”