„A magyar jobboldalon, a részeges fasisztáktól a késsel-villával publikáló polgári undergroundig, megvan valami totál félreértett vonzódás a Kelethez, annak autoriter, spirituális(nak vélt), és kétségtelenül tradicionálisabb államszervezéséhez, életmódjához. Ez földrajzilag Kína csodálatától a Putyin-kultuszon át az iszlám iránti lelkesedésig terjed, szerencsére a néger rémuralmak már kimaradtak. A Kelet az, amely napról napra bebizonyította, hogy a fenenagy liberalizmusnak, hogynemondjam szabadosságnak, sőt a neoliberalizmusnak, a kapitalizmusnak igenis van alternatívája. Ni, milyen jól megvannak ezek az arabok is, egy-egy erős elnökkel, gondosan ápolt hagyományokkal, mélyen megélt vallásossággal. És a nőik is tudják, hol a helyük. Meg még szaporák is, míg a magyar, az fogy. (...)
Sem kis, sem nagy lépésekkel nem érdemes a keleti autoriter rendszerekhez közelíteni, mert azok halálra vannak ítélve. Az a csalóka jó hírük, ami a jobboldalon sláger, semmiben sem különbözik az egykori kávéházi baloldal Szovjetunió-képétől. Ha csak az állami propagandát vesszük számításba, akkor persze a földi mennyország. Minden más a pokolról szól, csak azt megpróbálják eltitkolni. Kizárólag a technológiai fejlődésnek köszönhető, hogy ez már egyre nehezebb.
Magyarország nem keresztény ország, attól sem lesz az, ha beleírják az alkotmányba. Erre végül, sült bolondként, utolsóként rájött a KDNP is, amikor be kellett látniuk, hogy kurvamindegy, mi van a bibliában, akkor is marad az abortusz. Itt még annyira sem lehet spirituális, tekintélytisztelő, a jobbos álomnak megfelelő államot építeni, mint Egyiptomban. A legtöbb mi adható, az egyéni szabadság. Hogy mindazok, akik megelégednek a saját életük irányításával, élhessenek úgy, ahogy szerintük azok a csodálatos arabok éltek, réges-régen, egy messzi galaxisban. Legalábbis amíg a feleségük ott nem hagyja őket.”