Tizenegyedik szín II.

„Szent Benedek a legszentebb, legmagasztosabb törekvést, Isten elérését és közelségét a legszárazabb, leghivatalosabb regulával, a lehető leghivatalosabb napirenddel szabályozza. Olyan az egész, mint egy polgárjogi szerződés. Mi ilyesféle részletességgel és pontossággal már csak a bankjainkkal szerződünk. Valamit valamiért… És Szent Benedek tudta, hogy a transzcendens csak így, józanul, könyökvédősen ragadható meg. A mártírhalál, a máglya, az önkínzás, az ének kivételes alkalomra tartogatandó. És Szent Benedek ideje is más. Földi örökkévalóság, csönd, csontvázzá csupaszított élet időbe burkolva. Utoljára valahol Utahban, a Promontory Summit közepén, ott, a furcsa csöndű félsivatagban éreztem hasonlót.

Csak akkor még nem voltak fogalmaim. Nem volt tudásom, csak amit tanultam. Így a nyers élmény volt csupán enyém. Ezért aztán sokkal közelebb jártam a valósághoz, sokkal közelebb Istenhez. Sokkal többet mesélt a csönd, hiába nem tudtam semmit mondani meséiről. Mint amikor gyönyörűt álmodik az ember, s reggelre elfelejti… S most, Szent Benedek regulájának csöndjében újra előlopakodnak a régi mesék. És éber vagyok. Hallom, amit hallottam eddig is, csak süket voltam és együgyű. És azt gondoltam, mindig tettekre van szükség, s a tetteknek következményei lesznek. (...)

Freud kimondja: »A fenyegető külső boldogtalanságot (…) az állandó belső boldogtalanságra cserélték a bűnösségérzés nyomására.« Ebben az állandó belső boldogtalanságban pedig nincsen szükség Szent Benedek regulájára. Csak drogra és állandó cselekvésre. Így vágunk neki az utolsó nyolcvan esztendőnek. Felvillanyozó vízió már régen nincsen. Csak a csüggedés.”