„A szilárdnak és befolyásosnak tűnő öböltérségről is kiderül, hogy befolyásos ugyan, de nem is stabil, csak úgy tűnt. Aztán átszakadt a gát, a lakosság pedig az utcán táncol. Tripoli esetén tényleg senkinek egy szava sem lehet, hiszen Kadhafi ezredes rendszerének nehéz jópontokat beírni. Inkább az a furcsa, hogy Tunézia és Egyiptom elnökének bukását Líbia végignézte, és nem egyszerre lángolt ott is minden. Ali Abdullah Száleh, Jemen diktátora sem egy sajnálatra méltó figura, aki élete munkáját láthatja összeomlani. A furcsa az egész sztoriban Bahrein. (...)
Egyiptom esetében szakértők is kizárták a külföldi beavatkozást az eseményekbe, mondván, mindenütt a nép dönti meg a diktátort, egyszerűen elegük volt a kilátástalanságból. Ez akár még hihető is Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában és Jemenben. Bahreinben viszont nem. Ott ez nagyon is egyértelmű politikai támadás a szunnita vezetés ellen a síiták részéről. Az is valószínűtlen, hogy a világ nagy játékosai csak kapkodják a fejüket, és nem tesznek semmit ezekben a napokban. Nagyon csodálkoznék azon, ha akár az Egyesült Államok, akár Irán nem használná ki az arab országok zavarait.
A szemünk előtt alakul át az arab világ, vált a stabil önkényuralmak rendszeréből rezgő kocsonyák halmazává. Győz a demokrácia, az emberek pedig megmondják, mit akarnak? Hát legyen, a nép szava ugyebár Isten szava, de azért senki se higgye azt, hogy az arab országokban a problémát egyszerűen az jelentette, hogy néhány erőszakos akarnok terrorizálja a népét, ezzel elveszi a lehetőséget mindenkitől.”