„Csak akkor van masír, ha azt a politika nem szeretné megakadályozni. Innentől tényleg álságos volt a gyurcsányizmus jajveszékelése, hogy szépen odaengedték a bakancsokat, kvázi-nyilaskereszteket a közterületekre, aztán a holdudvar meg sipítozott, a nemzetközi sajtó beszámolhatott. Miről is? Hát persze, arról, hogy itten tombol. Néhány száz fő is látványos, ugye, vágóképen jól mutat, azt meg senki nem kérdezte meg ilyenkor: mégis, hol van olyan ország, ahol ne lenne hat-hétszáz szkinhed?
Mégis. A ténycikk nem az a műfaj, amelybe ildomos belekeverni saját államfelfogásomat, meg véleményemet, ezért most ez a szössz. Mert ha múlt heti jegyzetemben kiálltam a homárok gyülekezési jogáért, ahogy megtettem, most bizony kötelességem kiállni a nackókéért is. Pontosan ugyanazon az alapon.
Nem azért, mert tetszik. Csakhogy teljesen mindegy, tetszik-e. A rózsaszín műbőr tanga és a gárdaruci, vagy a nyilas jelmez ugyanis egyaránt az önkifejezés eszköze, a véleménynyilvánításé. Ameddig valaki nem sért törvényt, addig ehhez bizony joga van, ahogy a gyülekezéshez is. Szépen bejelenti előre, megtartja a rendezvényt, a rendőrség igazoltat, akinél tiltott fegyvert, szert, bármit talál, azt beviszi, és kész, ennyi. Ha a cicafiúk- és cicalányok végigmenetelhetnek az Andrássyn (és menetelhetnek is, szerencsére, a bíróság döntésének köszönhetően), nagyon nehéz megindokolni, miért ne emlékezhetnének február 11-én a szálasisták a Várból kitörő német csapatokra, ha ez nekik jól esik. (Remélem egyébként, a TASZ és az Amnesty is kiad egy gyülekezésijog-védő közleményt hungarista-ügyben. Nem volna jó, ha ízlés szerint válogatnák, kit védenek a nagyra becsült jogvédők, kit nem.)”