„Új otthonomat két másik rabbal kellett megosztanom. Az egyik - akinek a nevét soha sem tudtam meg, - egy vinicai ukrán volt, aki a háború idején a németeknek segített a szovjetek által lemészárolt 49 ezer lengyel tiszt tömegsírjának feltárásában. A későbbiek folyamán maga is német katona lett. A visszavonulás közben azonban hátramaradt, majd végül is behívták a szovjet hadseregbe. Egyszer - barátok között berúgott és elmondott dolgokat. A mindenhol éberen őrködő spicli szolgálat jelentette... húsz év láncos büntetést kapott.
A másik rabtársam egy fiatal, sűrű szakállú, középmagas orosz fiú volt - valami Iván. Ő meg a háború elején esett német fogságba és végül is német katona lett. 1945-ben, a háború végső óráiban megint visszakerült a szovjet hadsereghez és mint páncélos, olyan vakmerően harcolt, hogy megkapta a »vörös csillag érdemérmet«. Hónapokkal már a háború befejezése után, egy elérzékenyedett pillanatában elmondta az élettörténetéi a »legjobb barátjának«, akivel később összeveszett. Az bosszúból mindent elmondott az NKVD-nek. Iván is húsz éves láncos büntetést kapott... Vaslánc... vasgolyóval... a huszadik században. Láncba vert rabszolgák, mint a »szocializmus zászlóvivői«... Férj a feleségre... apa a fiára... barát a barátra árulkodik, áskálódik..." Ragyogó társadalom: ...spiclik, gyilkosok, rablók társadalma...
Körül, a cella falain, ajtóján, mindenfelé nevek... adatok. Ismeretlen mártírok nevei, akik úgy mentek el meghalni, hogy senki sem mondott nekik Isten-hozzádot, senki soha sem fogja megtudni, hogy hol is van a sírjuk... Senki, soha nem fogja megtudni, hogy ki s hol ölte meg őket...
Itt a fal sarka valami Harkányi nevű magyar költő búcsúversét őrzi. Vérzik az ember szíve, mikor sorait olvassa. Szinte még a betűk is könnyesek, ahogy ez a meghurcolt magyar búcsúzik fiatal feleségétől, s szőke, kékszemű Zsuzsikájától.
A nagy vasajtón is nevek. X. Y. halálra ítélve ekkor, kivégezve ekkor... Egyik-másik mögött pár búcsúszó. Némelyikről megtudom, hogy honvéd volt, vagy éppen csendőr, másoknál csak annyit mondanak a betűk, hogy magyar volt, vagy talán éppen orosz. Mindegy, míg a nevek e végtelen sorát olvasgatom, megjelennek előttem ők, a véres homlokú mártírok. Magyarok... németek... oroszok... ukránok. Jönnek végtelen sorokban, hangtalanul... szemrehányóan... Világ hatalmasai, bár csak ti is időben meglátnátok őket...”
