„Egyetértek azokkal, akik szerint az 1989-es alaptörvény alapvetően kiállta az idő próbáját, azaz működőképesnek és viszonylag stabilnak bizonyult, a válsághelyzetek szinte mindegyikére volt megoldása, a politikai folyamatokat mindvégig képes volt alkotmányos mederben tartani. Ugyanakkor azok igazságát sem vitatom, akik szerint az alkotmány elfogadásának körülményei és egyéb más tényezők miatt egyszerűen nem vált a politikai közösség összetartó erejévé, s minden pozitív teljesítménye ellenére mindvégig alapvetően legitimációs problémákkal küzdött. Ebből a két látszólag ellentétes állításból – amely ebben az esetben bizony egyszerre igaz – számomra egyértelmű a következtetés: a politikai rendszer stabilitásának, működőképességének szempontjából (tehát nem a pártok önérdekét és sajátos világlátását figyelve) csak akkor érdemes alkotmányozni, ha komoly esély van arra, hogy az új alkotmány lényegesen elfogadottabb, szerethetőbb, azonosulást teremteni képesebb lesz, mint elődje volt. Erősebben fogalmazva: ha ilyen helyzet áll elő, akkor kifejezetten ajánlatos, helyes a vállalkozás, mert segíthet egy régi probléma orvoslásában.
De mi következik ebből? Tudnunk kell, hogy az első szakaszban sok minden eldőlhet. Az alkotmány elfogadásának körülményei ugyan később akár a feledés homályába is merülhetnek, és attól teljesen független véleményklíma is körülveheti a dokumentumot, a tapasztalatok szerint általában mégis jelentősen befolyásolják a hozzá való viszonyt. Kétszáz év múlva a szakembereket leszámítva általában már senkit sem érdekel, hogy miképpen is jött létre egy alkotmány, ahhoz azonban, hogy ehhez közelítő kort érhessen meg, igenis szükség van az első nemzedékek támogatására. Ha az alkotmány tisztelt, elfogadott, a többség számára kedves, akkor hosszú életre számíthat, ellenkező esetben viszont folyamatosan ki van téve a módosítás vagy a felülírás veszélyének – erről az 1989-es magyar alaptörvény már akár doktori dolgozatot is írhatna. (...)
Mindezek alapján számomra nem kérdéses: igazán csak olyan új alkotmány teheti erősebbé a magyar politikai rendszert, amelynek elfogadása során valamilyen megoldással radikálisan csökkenthető a választói közöny és kizártság. Ha erre a kétharmados fülkeforradalomra hivatkozás vagy a már zajló konzultáció elegendő, komolyan és őszintén mondom: nagyszerű. Ha – mint sejtem – messze nem elég, akkor feltehetően nincs jobb eszköz, mint a népszavazás. Minden jogos pártpolitikai félelmet és kockázatot értve is azt mondom: megéri, az országnak biztosan, de hosszabb távban gondolkodva talán még a kormánynak is. Ráadásul a referendumhoz kapcsolt negatív politikusi várakozások nem törvényszerűek: okos, tudatos, tervezett politikával a népszavazás hangolható, értelmezhető és megnyerhető.”
